7.rész° Apám gyilkosa

Harry

- Én ezt nem csinálom végig. Sajnálom, Harry – dobta le fegyverét Niall az asztalra, mire mind kérdően néztünk rá. – Ne nézzél így haver, te is tudod, mi a véleményem erről a tervről. Nem gondolkodsz, csak mész előre, szerinted milyen következményei lesznek ennek az ostobaságnak? - jött ellenem Niall, miközben egy új tervet készültünk kieszelni.

Az éjszaka semmit nem aludtam, akárhányszor lehunytam szemem, mindig elém tárult Nadia összetört arca, amiről sugárzott a színtiszta fájdalom, ha arra gondolt, hogy vissza kell mennie abba a házba. Volt egy tervem, egy célom és egy ígéretem, de minden összeomlani látszik körülöttem. Éreztem felszínre törni lelkemből azt a fiút, aki régen együtt érzet másokkal, de én ezt nem akartam, nem most. Nem volt itt az ideje! Ennek az egésznek ma véget kell vetnem, önként és dalolva fogom átadni Morgennek a testvérét, hogy végezzek vele örökre. Nadia lesz a fegyver, ami meggyengíti majd a bátyát, és akkor támadni tudunk. Szándékomról letettem, hogy megölöm a lányt, mind inkább izgatja a fantáziám az, hogy miként használhatnám javamra a képességeit. Az apja tökéletes fegyverként tudta használni és talán én is használni tudnám, ha magam mellé állítom. De előtte sajnos meg kell tennem egy pár dolgot, amiért még jobban utálni fog, de biztos vagyok benne, hogy bizalmát hamar megfogom tudni szerezni.

-  Itt most nincs helye együttérzésnek, Niall – mordultam fel ökölbe szorult kezekkel. – Itt én vagyok a főnök, és rohadtul nem érdekel, hogy mit gondolsz. Azt csinálod, amit mondok vagy mehetsz te is a temetőbe. Képzeld, gondolkodom és a tervem tökéletes.

- Komolyan? – nézett rám hitetlenkedve. – Teljesen megőrültél, haver. Ez már rég nem arról szól, hogy megkaparintsuk Londont, hanem a bosszúdról Axel felé. Mi köze van Nadiának ahhoz, amit tenni akarsz? Ő nem a bátyja és azzal csak veszélybe sodrod, hogy őt használod csaliként - ugrott fel a kanapéról pirosló arccal, engem pedig már rohadtul idegesített, amiért két társamat is sikerült az ujjai köré csavarnia Nadiának. 

-  Niall, ha Axelt kicsit is érdekli a lány épsége, akkor mindent megtesz azért, hogy megmentse. Ezzel Harry kettő legyet üthet egy csapásra. Letaszíthatjuk Axelt a trónról és meg is ölhetjük – előzött meg Liam az okításban. – Sima ügy lesz.

-  Akkor is veszélyes. Nadia rendes lány, bármennyire is azt gondoljátok, hogy ő csak egy gyilkos. Mi van, ha valami balul sül el? Mi lesz, ha Axel egyáltalán nem lesz vevő arra, hogy bántjuk? Hiszen elszökött tőle, lehet, sőt valószínű, nem azért, mert annyira szoros  kapcsolat volt közöttük – járkált mérgesen fel-alá a helységben az Ír fiú, szikrákat szóró szemeit pedig dühös arcomon pihentette.

- Befogod a szádat és azt csinálod, amit mondtam! – ugrottam fel a fotelból és megragadtam Niall karját. – Amint Louis visszaért, elindulunk és kurvára azt fogod tenni, amit mondok! Ha túléli, tőlem azt csinálsz vele, amit akarsz, felőlem meg is dughatod.

A szőke fiú szörnyülködve bámult rám eltátott szájal. Szemeiben értetlenség és düh vegyült, karját pedig kirántotta szorításomból, majd mellkasomhoz nyomta őket és ellökött a közeléből. 

- Sosem nyúlnék hozzá! Innen látszik, hogy te nem ismered! Ő nem az a fajta lány, akit csak az ágyadba csábíthatsz – sziszegte mérgesen.

- Nem érdekel Nadia, és az sem, hogy milyen fajta lány. Egyvalamit tudok róla, hogy olyan mint a családja többi tagja. Kegyetlen és hidegvérű, ha úgy adódik a helyzet. Ha te is átélted volna, amit én, más véleménnyel lennél róla. Te nem voltál ott, amikor megölte az apámat! – ordítottam rá a megszeppent fiúra.

- Lehet, nem voltam ott és valójában még átérezni sem tudom, mit éreztél akkor vagy most, de azt nagyon jól tudom, hogy Nadia más lett. Egyáltalán nem olyan, mint amilyennek te lefestetted. Évek teltek el azóta Harry, megváltozhatott. Az a lány, akit én megismertem nem egy vérengző gyilkos. Ő csak szeretné élni az életét, boldog akar lenni.

- Engem nem érdekel milyen most, de nem is akarom megtudni. Ha ránézek, elfog a hányinger, mikor újra és újra lejátszódik fejemben az akkor történtek. Nem tudok rá másképp nézni, és soha nem is akarok. Egy gyilkos, semmi más. Leszarom, ha ma szenvedni fog, mert engem csak a bosszúm hajt! - üvöltöttem, miközben megragadtam pólójának nyakát és magamhoz húztam.

- A bosszú sosem vezet semmi jóra. Ha csak az indulataid után mész, előbb utóbb el fogsz bukni. S én most a veszted látom, Harry - csóválta a fejét lemondóan és ujjaival lefeszítette enyéimet ruhájáról. - Bármilyen jól tervezel, bármilyen fantasztikusan is játszod a lapjaidat, az élet minden alkalommal le fog győzni, ha így folytatod - lökte arrébb kezemet. - Miért nem tudsz egyszer az életben nyíltabb lenni és higgadtan gondolkozni?

Ereimben a vér lüktetett, s éreztem arcomat percről percre jobban felforrósodni. Niall szavai mélyen érintettek és talán valahol a lelkemben, igazat adtam neki. De a bosszú vágyam az apám haláláért hatalmasabb volt. Küzdeni akartam az érzés ellen, de a belső sötét szörnyetegem minden egyes alkalommal legyőzött és nem hagyott kiutat. Értelmetlennek láttam az együtt érzést egy olyan személy felé, aki egy szörnyeteggé változtatott. Ha ő nem lenne, talán én sem lennék egy érzéketlen tuskó, akit nem hajt más, mint a fájdalom és a keserűség. 

Mielőtt még visszavághattam volna Niallnek, Louis lépett be lakásom ajtaján, Perrie- vel karöltve. Feszengve nézett rám és a lányra, majd leültette az egyik fotelbe.

- Hol van Nad? – szegezte nekem a rózsaszín hajú lány a kérdést feldúltan, miközben megpróbált felállni, de Louis visszatartotta. 

- Nemsokára találkozhatsz vele – feleltem gúnyolódva. – Kapjátok össze magatokat és indulunk – fordultam el a lány felől, és a pince felé indultam jól megfontolt lépteimmel. 

- Hova viszel minket? – ugrott fel a lány és felém indult volna, de Louis ismét visszafogta.

- Meglátogatjuk a Morgen villát és gondoltam, téged sem hagyunk ki a buliból, hisz te is oda tartozol – vetettem oda neki félvállról, majd kinyitottam a pinceajtót. 

- Nem teheted ezt. Élve senki nem fog onnan kijutni! – felelte megdöbbenve. – Nem tudod, hova indulsz Harry… ne tedd!

- Már döntöttem és amúgy sem érdekel a véleményed – rántottam meg a vállam, és folytattam utamat.

- Nem csináld ezt Nadiával – kiáltotta még utánam, de már nem hatott meg egyáltalán könyörgő hangneme. Lassan haladtam lefele a lépcsőn, kezemet közben végighúztam a hideg falon. Kavarogtak a kusza gondolatok elmémben. Ezernyi emlék villant át agyamon, ami a megállásra akar késztetni. De nem számít már a múlt és az az énem, csakis a jövőmre tudok koncentrálni. Nadia szinte ugyanúgy helyezkedett el a helyiségben, ahogy tegnap este hagytam. Lábait szorosan húzta maga elé, míg kezeit térdére fonta. Feje lábain pihent, hajával teljesen eltakarva arcát, hogy egy percre se fedje fel előttem érzelmeit, de talán így volt a legjobb. Felkapartam a szótlan lányt a földről, semmit nem mondott, nem ellenkezett, minden mozdulatom önként követte. Az a lány, aki napokkal ezelőtt kétszer is elvert, szinte eltűnt a szemeim elől. Helyette egy törékeny, és sebezhető testet kaptam, aki megremegett minden szóra, ami testvérét érintette. Talán igaza lenne Niallnek? Hiszen tényleg elszökött tőle, és kijelentette, nem is, inkább könyörgött azért, hogy ne vigyem vissza. Talán nem számít semmit a családjának, és igaza lesz az ír fiúnak...

***

Liam értesítette Morgant, hogy megtaláltuk a lányt és a díj fejében, amit ígért, visszaadjuk neki. Alig pár óra alatt máris a ház előtt találtuk magunkat, s végre elkezdhettük tervünk első fázisát. Tárt kapukkal vártak minket a villa előtt, senki nem állított meg,  nem kérdeztek semmit. Liam felhajtott a feljáróra, majd mindenki kiszállt az autóból. Louis Perrie- t vonszolta maga után, aki hevesen tiltakozott, míg én Nadia karját szorongattam. Körbetekintettem a birtokon, és felmértem a testőrök számát. Összesen hat embert láttam, akikkel a kint rekedt embereim simán elbánnak. Sosem csalódtam még bennük, így könnyen adtam kezükbe ezt a munkát. Kitárult előttünk a nagy faajtó, s amint beljebb léptünk, egy hatalmas előszobával találtuk szemben magunkat. Középen kétfelé nyíló márványlépcső vezetett fel az emeletre, ahol gondolom a szobák voltak. Egy feketébe öltözött férfi igyekezett felénk, aki, amint elénk ért, végigmért mindenkit. Sokáig időzött Nadia üveges tekintetén, s mintha némi együttérzést láttam volna szemeiben a lány iránt. Biccentett fejével, hogy kövessük és mi mind úgy tettünk. Hosszú végeláthatatlan folyosón vezetett minket, míg a  végében található helyiség előtt megtorpant. Kinyitotta előttünk az ajtót, mire mindannyian szótlanul beballagtunk. Tágas terembe ütköztünk, ami könyvekkel és könyvespolcokkal volt telepakolva. Valamiféle könyvtárhoz hasonlított, bár a rendszer egyáltalán nem volt alapos a szerteszét heverő könyvek miatt. Kisebb lépcső helyezkedett el a terem közepén, ami újabb könyvsor felé terelték az embert. És ott állt Ő, ott támaszkodott a korlátnak és gúnyos mosollyal arcán figyelt minket.

- Harry Styles – keltette fel még jobban figyelmem. Nadia kezemben megfeszült a  hangjára, de tekintetem inkább a férfira szegeztem. – Tudod, meglepett, hogy pont te találtad meg a húgomat. Hmm – nevetett fel. 

- Axel, nem kell a duma. Itt a testvéred - böktem fejemmel a kezemben tartott lányra. - Kérem a jussom és már itt sem vagyunk - tekintettem a Axelre, aki az ajtóban álló öltönyös férfinak biccentett a fejével, majd el is tűnt a tag. 

- A sors furcsa fintora, nem gondolod? Pont az a személy fut a karjaidba, aki megölte az apád - hideg végigfutott hátamon kijelentése után. Ujjaim megfeszültek a lány karjai közül, aki megugrott erősebb szorításom miatt. 

- Mi? – kapta fel tekintetét a földről a lány, majd Axelre és végül rám meredt. – Én nem öltem meg senkijét sem! – tiltakozott szemeit el nem szakítva enyéimtől.

- Mondtam neked, hogy gondolj vissza a múltadra, a testvéred csak az igazat mondja - vetettem neki oda, de nem néztem rá. 

- Hát, kicsim, nem is emlékszel az első gyilkosságodra… pedig milyen szép is volt – fürkészte a lány ledöbbent arcát Axel. – Hidegvérrel lőtted fejbe a kicsi Harry apját.

- Harry – suttogta halkan, de ellöktem magamtól a lépcső elé, amint szabad volt mindkét karom, mellkasom előtt összefontam őket és ellenségemre tekintettem. 

- Na de Styles! – ingatta fejét testvére, majd a lány felé indult, leballagva a lépcsőről. – Hogy bánhatsz így a nőkkel? Szegény lányt így földhöz vágni, bár megértem, ha az én apámat ölte volna meg, már nem élne, s csodálom is, amiért még mindig életben van Katharina…

- Nadia a nevem – vágott szavába ingerülten a lány, miközben Axel felrántotta a földről.

- Anya adta ezt az ostoba nevet neked, de eddig nem volt bajod azzal, hogyan hívlak.

- Ez az egy hónap rádöbbentett sok mindenre – válaszolt éllel hangjában.

- Ostoba vagy, Katharina! – döntötte erőszakosan homlokát testvérének. – Te és Perrie gyengék vagytok és engedetlenek. Mégis mit gondoltál? Azt hitted, nem talállak meg? Naiv vagy… Sosem menekülsz előlem – fonta egyik kezét Nad nyaka köré. Ismét azt a ijedtséget láttam a lányon, amikor én tettem vele ugyanezt. – Maximum koporsóban hagyjátok el mindketten újra ezt a házat.

Tekintete szinte perzselte mindenki bőrét a helyiségben, pedig nem is ránk figyelt. Gyűlölettel  bámulta Nadiát, olyan megvetéssel, amivel még soha életemben nem találkoztam. Ezen a ponton adtam igazat Niallnek. Axel egyáltalán nem szereti a testvérét, és csupán tényleg csak egy eszközt lát benne, akivel magasabb vizekre törhet és megszilárdíthatja hatalmát. Nadia kétségbeesetten nézett rám, s pár másodpercig elvesztem barna szempárjai között. Kényszerítettem magamat, hogy elfordítsam fejemet, majd az ajtóban álló férfira néztem, aki idáig vezetett minket. Most már egy táska virított ujjai között, amiben a fizetségünk volt. Niall kivette a kezéből és átnézte a kötegeket. Louis Axel intésére Perrie- t is felé irányította, de a lányt le kellett ültetni az egyik fotelbe.

- Ugye tudod, mi jár azért, amiért nem voltál jó kislány, Katharina? – nyúlt a csizmájához a férfi, és egy kést halászott elő belőle. Fejemet ismét a fiúk felé fordítottam, és elindultam az ajtó felé. Értetlenül néztek rám, de nem törődtem senkivel. Terveim voltak és először hagynom kellett Axelt, Őt akartam utoljára. Ehhez viszont Nadiának gondolom, szenvednie kellett. Amíg ők ketten eljátszadoznak, addig mi kiiktathatunk mindenkit az épületben. Órámra néztem, pontban 3 óra volt. Ashtonéknak most kell megindítaniuk a támadást. A fiúk feszült tekintetem láttán elindultak az ajtó felé, kivéve Niallt, aki a kiabáló Nadiát nézte elszörnyedt arccal. Perrie keserves zokogása szinte olyan erővel hasított a levegőbe, mint Nad sikolya, ami hirtelen megütötte a fülemet.

- Nem hagyhatjuk itt, Harry!  - állt elém Niall dühösen, kezében pisztolyával. Szemeit hol rám szegezte, hol a hátam mögé. 

- Mennünk kell - dörmögtem orrom alatt és elindultam, de karomnál fogva visszahúzott magához a fiú. Rákaptam tekintetem, hogy akár egy pillantással is tudtára adjam haragom, de arca nem engem kémlelt.

Akaratlanul is odafordítottam a fejemet, és amit láttam, teljesen felkavarta gyomromat. Nadia pólóját lerángatta Axel, és a lány csupán egy melltartóba állt előttünk, de nem az volt a szörnyű, hanem a hegek, amik a lány hasát, oldalát és mellét borították. Axel belevájta a kést a lány oldalába és gonosz vigyorral ajkain húzta végig az oldalán. Nem sírt, nem ellenkezett, csak sikított, majd összeszorított fogakkal tűrte a műveletet. Kezeim megremegtek, amint néztem őket és máris megbántam mindent, amiért belekevertem őt. Igaz, megölte gyerekként az apám, de a látottak után már azt is elhiszem, hogy kényszer alatt állt, amikor megtette. Izmaim megfeszültek, de lábaimat nem tudtam indulásra bírni. Még nem tehettem, a terv még épphogy elkezdődött. Csak egyvalamiben reménykedhettem, hogy Nadia tényleg egy harcos és kitart, amíg nem érkezik meg az erősítés...