2015. december 21., hétfő

9.rész° Meg tudlak védeni, ha akarod

Sziasztok! 
Meghoztam az új részt. 
Remélem vártátok már.:)
Köszönöm az előző fejezethez érkezett megjegyzéseket. 
Csóközön mindnekinek és várom véleményeiteket.
Sofiaa^^




Nadia

Felmordultam, mikor megpróbáltam megfordulni az ágyban. Fájdalom ezer fajtája nyílalt hasamba és oldalamba. Lejjebb húztam a takarót, és feltárult előttem felsőtestem, amit egy fehér póló takart. Óvatosan feljebb húztam az anyagot és megláttam a körbefáslizott testrészeimet. A kötéseket már sok helyen átáztatta a pirosló vérem, és a fájdalom is csak egyre fokozódott. Visszahanyatlottam az ágyba és szüntelenül a plafont kezdtem el vizsgálgatni. Őszintén, szánalmasnak éreztem, hogy engedtem Axelnek és nem ellenkeztem minden erőmmel ellene. Ott feküdtem és órákig átkoztam magam, amiért használnom kellett volna a technikámat, sebet kellett volna rajta ejtenem, harcolnom kellett volna az életemért. De nem gondolkoztam, félelem uralta a testemet, képtelen voltam az ellenkezésre ellene, mert tudtam, hogy utána csak még fájdalmasabb lenne az egész.
Megpróbáltam aludni egy keveset, de álom egyáltalán nem jött a szememre. Forgolódni akartam, de nem mertem és nem tudtam az éles nyilallások miatt hasamban. Nem tudom, meddig feküdtem mozdulatlanul és lehunyt szemekkel, csak hallgattam a kellemes csendet, ami körbevette a hálót. Valójában azt sem tudtam, hol vagyok, csak sejteni véltem, hogy Harrynél vagy Niallnél lehettem, mert őket láttam utoljára, mielőtt elvesztettem az eszméletem.
Az ajtó nyikorgására figyeltem fel, de nem mertem megmozdulni, sem kinyitni a szememet. Hallottam a lépteket az ágy felé, és éreztem, amint besüpped a lábamnál az ágy. Egyenletes szuszogások töltötték be a szoba csendjét, ami tőlem és az ismeretlentől származott. Kényszerítettem magamat, hogy kinyissam szememet, és amint újra felnyitottam pilláimat, azzal a rettentő zöld szempárral találtam szembe magam, amit annyira gyűlölök.
- Hol vagyok? - nyögtem halkan száraz torkom következtében. Rezzenéstelen arccal mozdult el a mellettem lévő éjjeliszekrény felé, ahonnan elvett egy palackozott ásványvizet, letekerte az üveg tetejét, s lassan ajkaimhoz emelte. Hideg ujjait tarkómra csúsztatta segítve fejem megtartásában, míg szervezetembe juttattam pár kortyot.
- Visszajöttünk Holmes Chapelbe. Az én házamba vagyunk - tette le a palackot maga mellé a földre, majd ismét felém fordult, míg ujjain elhelyezkedő ezüstgyűrűit birizgálta. Szemeit rajtam pihentette és feltérképezte arcom minden vonalát. Zavarban éreztem magam az égtő nézésétől. Semmit nem tudtam leolvasni mimikájából, kiismerhetetlen volt a fiú. Szörnyű dolgot tettem ellene, de ő mégis magával hozott és valószínűleg neki köszönhetem, hogy életben vagyok még.
- Hagynod kellett volna meghalni - szólaltam meg végül lehangoltam, megtörve a csendes környezetet.
-  Tényleg ezt feltételezed rólam, hogy hagytalak volna meghalni, miután megmentettél? - mondta alig hallhatóan, de mégis őszintén.
-  Igen – motyogtam a takarómat feljebb húzva magamon. – Megérdemeltem volna.
Magasba emelte a fejét, és nagyot sóhajtott, mielőtt megmozdult volna az irányomba. Megriadtam hirtelen közeledése miatt, de sajnos erőm nem volt kitérni útja elől. A takarót lehúzta vállamról egészen a combomig, feljebb tolta a pólót, ami rajtam volt mellemig, míg szemeivel a sebeimet térképezte fel. Újabb adag nehéz sóhajt préselt ki magából bűnbánóan, majd visszaterítette rám a leplet.
- Nagyon rosszul néz ki – mondta elfordítva fejét rólam. – Sajnálom, de nem menthettelek meg előbb. Sajnos Liam szavaival kell élnem, te csak egy járulékos kár voltál – folytatta hűvös hangon, felém nem nézve.
- Járulékos kár – ízlelgettem a mondatot letörten. – Nem számítottam másra tőletek. Tudtam, hogy felhasználni akarsz, és valójában jogom sincs vitatkozni veled a döntésed miatt, mikor miattam vesztetted el az apádat.
- Gyerek voltál, akit gondolom kényszerítettek - rántotta meg a vállát hanyagul. Megremegtem hideg hangvételén. Rekedtes mély hangjától tarkómon a szőr felállt és nem jó értelemben. 
- Az első két sebhely, amit szereztem az azért volt, mert nem akartam engedelmeskedni akkor apámnak. Már előre kitervelte az egészet, hogy mikor fogja megölni az apádat és velem akarta véghez vitetni. De még csak 13 éves voltam, és nem akartam egy gyilkos pszichopata lenni. Viszont megvoltak a módszerei, mivel kényszerítsen. A tőrök, amiket a hasamba vagy az oldalamba mélyesztett, mind méreggel voltak átitatva. Addig hagyott szenvedni és vergődni a kínok között, amíg rá nem bólintottam a dologra és csak utána kaptam meg az ellenszert – szorítottam meg a takarót és szemeimet lecsuktam az emlékek felidézése érdekében. – Meg kellett tennem, Harry. Nem bírtam elviselni azt a fájdalmat, amit akkor éreztem, ezért tettem meg. De ne hidd, hogy könnyű volt számomra. Évekig üldözött apukád arca, és a te arcod is, amikor láttam könnybe lábadt szemeidet. Szó szerint felemésztett belülről az első gyilkosságom. Sokáig emlékeztem az arcodra, mégsem tudtalak hova rakni, amikor azt mondtad, emlékkezek vissza arra, hogy ki is vagy te – fejeztem be a történetem és felszisszentem a hasamba maró fájdalomra. – Nem szeretném túlélni, nincs értelme így élnem… remélem haldoklom és nem kell tovább ezzel a bűntudattal élnem.
Ismét felém fordította tekintetét és hitetlenkedve meredt barna szempárjaimba. Közelebb csúszott hozzám, pont annyira, hogy ne érjen össze semmilyen testrészünk.
- Hagyhatnám, hogy meghalj – válaszolta lehunyt szemmel, ujjait a takaró felett végighúzta sebeimen, majd ismét kinyitotta csillogó zöld szemeit. – De ne hidd azt, hogy ezzel megoldanál mindent. Mire lenne jó a halálod? Nem hozza vissza az apám és nem lesz megtorolva semmi, amit apád és a bátyád tett ellened. Tényleg azt hiszed, nincs értelme az életednek? – nevetett fel cinikusan. – Szembeszálltál a bátyáddal, és egy jobb életet akartál magadnak. Ez már magában tiszteletre méltó. Az igazat megvallva, én is gondoltam egyszer kétszer arra, hogy megváltozzak, de mindig gyáva voltam hozzá. Nem volt bátorságom kilépni ebből az életből, de te megtetted, amiért egy kicsit csodállak és nem úgy tekintek rád, mint apám gyilkosára. Ezért hát ne akarj meghalni, Nadia… De mondok neked egy titkot – hajolt közel arcomhoz, míg én próbáltam hátrébb húzódni, de a párna nem engedett tovább. – Egy új élet vár téged odakint, amibe én nem fogok beleszólni. Csodálatos terveket kell készítened, mert abban rohadt jó vagy. Bevallom, belenéztem egy-két rajzodba. El kell kápráztatnod az embereket a ruháiddal, és élned kell az életet. Ez az egész a tiéd lehet, csak akarnod kell és harcolni a felépülésedért. Ne kérd, hogy meghalj! Neked még van esélyed Nadia! Esély van arra, hogy megváltozz.
Annyira megremegtem szavaitól, hogy szemeim teljesen az övéibe fúródtak és nem akartak elszakadni tekintetétől. Ő most tényleg szabadságot kínált nekem? A homlokomat ráncoltam, míg Harry kissé feszengve ült már mellettem. Erőt vettem magamon és lassan feljebb emeltem fejem az ő irányába. Orrunk majdnem összeért, de figyeltem mozdulataimra. Hirtelen haragú ember, aki a legváratlanabb érintések miatt is képes kiborulni.
- Tényleg elmehetek? Nem fogsz üldözni és bántani többet? - suttogtam alig halhatóan, míg smaragd színű íriszeiben elvesztem.
- Nem! – engedte el tekintetem, majd felállt az ágyról és zsebeibe mélyesztett kezeit. – Csak egyvalamit kérek tőled. Maradj továbbra is a Styles divatnál, amíg el nem kapjuk az bátyádat. Utána teljes lesz a szabadságod, de addig szeretném, ha itt maradnál és meg tudnánk védeni – mondta, s ezzel megfordult és itt hagyott teljesen ledöbbenve.
Felfogni is képtelen voltam azokat, amiket mondott. Igazából nem mondta egy szóval sem, hogy megbocsátott, de éreztem a szavai súlya alatt, hogy kezd afelé hajlani, hogy megtegye. Mosoly nőtt az arcomra, és csak arra tudtam gondolni, hogy minél hamarabb felépüljek és elhagyhassam ezt a házat. Gyűlöltem Harryt, amiért az testvérem elé vetett, de most mégis isteníteni tudtam magamban azért, hogy nem áll bosszút rajtam és szabadon távozhatok. A remény hal meg utoljára, tényleg igaz a mondás és nekem már csak a remény maradt, amit most megkaptam.

***

Kínomban már ökleimet vertem a takaró puha anyagába. Soha sem voltam az a fajta, aki naphosszakat töltött az ágyban. Sosem tudtam egy helyben maradni, mindig is örökmozgó voltam, akit nem dönthetett le semmilyen betegség vagy sérülés. Most viszont mozdulni sem vagyok képes, ahogy a fájdalomcsillapító ürül ki a szervezetemből, úgy fájnak jobban a sebeim is. Tehetetlennek és kiszolgáltatnak érzem magam, amiért egyedül nem leszek képes semmire sem.
Halk kopogás hallatszott az ajtó felől, majd lassan kinyílt az ajtó. Louis bűnbánó arca jelent meg az ajtóban. Szigorú és csalódott pillantást vetettem felé, mire lehajtotta a fejét. Ilyen testtartással indult el felém, majd leült az ágy végébe.
- Sajnálom - nézett kék szemeivel enyéimbe. - Nem tehettem semmit, Nadia. Harry a legjobb barátom, mellette kellett állnom.
- Értem - feleltem szárazon szememmel a plafont kémlelve. - Csak reménykedtem benne, hogy segíteni fogsz. Tudom, követtem el súlyos hibákat a múltamban, amikért vezekelnem kell, de bíztam benne, hogy kiismertél az elmúlt hetek alatt. Nem vagyok olyan, mint a családom tagjai.
- Nad, tudom, hogy te más vagy - fogta kezemet övéi közé, ezzel elérve, hogy ránézzek. - Niall minden erejével azon volt, hogy lebeszélje Harryt a dologról, de a fiúban már sajnos régóta él a bosszúvágy. De egyvalamivel meglepted. 
- Mivel? - vontam fel a szemöldököm érdeklődve.
- Megingattad - mosolygott rám szemtelenül széles vigyorával, s értetlen fejem láttán elnevette magát. - Engem is megleptél, te lány, amikor a golyó elé álltál, hát akkor még Harryt! Leitta magát, mert nem tudta feldolgozni, hogy miért tetted - nevetett továbbra is. - Sosem láttam még ilyennek. 
- Ösztönösen jött - feleltem motyogva. - Amikor meghallottam Axel nevetését, már tudtam, hogy nem fogja feladni a harcot. Amint megfordultam, már láttam is a kezében a pisztolyt. Gondolkozni sem volt időm, mert egyből Harryre fogta. Cselekednem kellett. Louis - figyeltem a fiú arcát.  - Ha meghalt volna, az nekem is betette volna a kaput. A tudat, hogy ő is miattam hal meg, felemésztett volna. Nem akartam több ember halálát a nevemhez kötni, főleg nem Harryét, akinek az életét én tettem tönkre.
- Én már abban a pillanatban megbocsájtottam neked, amint átestem azokon a rohadt bábukon és hallgathattam az önfeledt nevetésed - vakarta meg a tarkóját zavarában. - Meglásd, Harry is túl fog jutni egyszer az utálatán.
- Nem tudom, Louis. Hiszen megöltem az apját, ezt nem lehet senkinek sem megbocsátani - ingattam a fejem nemlegesen.
- Egyikünk sem tökéletes. Előfordul, hogy olyasmit teszünk vagy mondunk, amivel mély sebeket ejtünk másokon. Tudom, a múltat nem törölhetjük ki az életünkből, de hiszem, van esély megbocsátást nyerni bűneink felett. Nézd - ült közelebb hozzám. - Nekem sem tiszta már a kezem. Öltem már én is embert, igaz, mindegyik megérdemelte, de akkor is megtettem. Jó, ez szarul hangzik, teljesen különbözik a kettőnk története... - nevetett fel kínosan. - Ártatlan voltál akkoriban és féltél. Szerintem én is ugyan ezt tettem volna a helyedben, sőt Harry is, csak még magának sem képes bevallani, mert az apjáról van szó.
- És, ha nem tud rám másként nézni? Ha már haszontalan leszek számára, engem is könnyűszerrel fog megölni.
- Nem fog megölni, nyugodj meg - simította tenyerét arcomra. - Hidd el!
- Miért vagy ebben ilyen biztos? - dadogtam feszengve.
- Ismerem gyerekkorom óta, legyen elég ennyi - húzta vissza kezét, s ölébe ejtette. - Ha meg akarna ölni, nem rohant volna megmenteni az életed és nem tartana most itt téged. Egy nőt sem hozott még ebbe a házba az anyján és a testvérén kívül. Csak bízz benne és bennem egy kicsit, Nad.
- Remélem nem leszek naiv azzal, hogy bizalmat adok neked ismét - vetettem oda neki mérgesen, mire újból kinevetett.
- Többet nem fogsz bennem csalódni. Esküszöm - tette szívére kezét szélesen vigyorogva. Mosolyogtam tettére, kezem közelében levő kezét összefontam enyémmel, majd erősen megszorítottam.
- Köszönöm.
- Amúgy sincs más választásod. Egyedül nem tudsz jelenleg semmit sem csinálni. Úgyhogy én leszek az, aki fürdet és öltöztet - ugrott fel az ágyról, s szinte dalolva döbbentett le mondandójával.
- Nem! - ellenkeztem hevesen.
- Jobban örülnél annak, ha Harry fürdetne le? - hajolt le a szintemre összeráncolt homlokkal.
- Nyertél - morogtam elfordítva a fejem önelégült arcától. Vigyorogva összecsapta kezeit maga előtt, és büszkén meghajolt előttem.
- Akkor mostantól szolgálatodba állok.
- Hmm... legyél jó komornyik és hozz nekem enni - hessegettem az ajtó felé.
- Hé, nem szolgálóról volt szó! - csattant fel játékosan.
- Te mondtad, hogy mindenben segítesz - biggyesztettem le ajkaim.
- Az áldott jó szívem - morogta orra alatt. - Jövök mindjárt - fordult meg, és elhagyta a szobát.
Fejem belefúrtam a párnába, s  élveztem az ismételt csendet. Érzem, hogy semmi nem fog olyan simán menni, mint ahogy Louis gondolja, valami úgyis történni fog. De addig is nem tehetek mást, mint sodródok az árral...

5 megjegyzés:

  1. Bakker ez nagyon jó lett. Imádtam"

    VálaszTörlés
  2. Egyébként a visszaemlékezést úgy értettem, mint a Love and mMusicban, mielőtt Hayden meghalt

    VálaszTörlés
  3. Louis fürdeti?? Ne már. Harryt akarjuk. (Perverz fej). Érdekes lenne az a jelenet biztos vagyok benne. Am nagyon jó lett így tovább!! :)

    VálaszTörlés
  4. Szia. Nemrég talàltam a blogodra és màr most imádom. Alig vàrom a folytatàst.

    VálaszTörlés