10.rész° Ismertem a szüleidet

Nadia

A fájdalmak nem akartak szűnni a napok elteltével sem. Minden egyes mozdulat óriási szenvedéssel járt. Ahhoz, hogy feltudjak kelni segítségre volt szükségem, amit rohadt nehezemre esett elfogadni. Sosem voltam az a személyiség, aki kimutatja, ha szenved és bármiféle támogatásra van szüksége. Harry és Louis mindenben a segítségemre volt, de legfőképp Louis. A fiú szinte beköltöztette magát a kanapéra és még külön kis csengőt is szerzett be nekem, hogyha bármit szeretnék akkor segítségemre lesz. Az elején aggályaim voltak vele kapcsolatban, hiszen otthagyott Harry kezeiben, egyáltalán nem próbált meg segíteni rajtam. Valamint ő is csak egy mocskos bandatag, aki az isten tudja mivel foglalkozik ezen belül. De most nem volt választásom, hogy kiben és milyen módon bízhatok meg. Perrie Niallel maradt, mivel Harry nem volt hajlandó a lányt is befogadni. Pedig örültem volna, ha mellettem van és megbizonyosodhatom arról, hogy valóban jobban érzi magát. Tudom, megviselte az, amit a bátyám tett vele és valószínű neki is nagy fájdalmai lehetnek. Még elképzelni sem merem, hogyan nézhet ki az arca, mekkora mély vágást ejthetett rajta az a féreg. Én már hozzászoktam a hegekhez, amiket nap mint nap látnom kell valahányszor leveszem a felsőmet. Minden egyes alkalommal szembenézek azoknak a vágásoknak a jelentésével és emlékével. A legrosszabb és legszörnyűbb múltat idézik fel szemeim előtt, ami elől sohasem fogok tudni elmenekülni. Ami mindig emlékeztetni fog arra, miket kellett megtennem és milyen szenvedéseken mentem keresztül, amiért nem engedelmeskedtem. Ilyen emlékeket idéz fel bennem az első és egyben leghosszabb heg, ami egész a mellkasomtól a köldökömig húzódik. Ha ránézek, mindig eszembe fog jutni Harry apja, amint előttem térdel és könyörgő szemeivel feltekint rám. De nem azért nézett úgy rám, mert féltette életét, hanem azért, hogy ne a fia előtt tegyem meg. Szerettem volna eleget tenni kérésének, de rettegtem apám szemeitől, remegtem, ahogy rám tekintett és eszembe juttatta, mik várnak rám, ha nem engedelmeskedek. Még most is remeg a kezem, amint arra gondolok, hogy úgy kellett lelőnöm az apját, hogy közben az én apám Harry felé fordította a fejem és a fiú szemeibe kellett bámulnom. A lelkem akkor szakadt ketté, amikor a fiú csak bámulta apja élettelen testét és zokogott. Semmi sem enyhítheti azt a fájdalmat és bűntudatot, amit a mai napig érzek azért, amit velük tettem. Az én tettem faragott Harryből egy érzéketlen tuskót, aki ugyan olyan kegyetlen gyilkos lett, mint én. Aki nem fél meghúzni a ravaszt és átgázolni bárkin, legyen az nő vagy férfi. Az ő szívében sem él már egy cseppnyi szeretet sem, csakis a színtiszta gyűlölet, ami sosem fog onnan eltűnni. Bármit megadnék azért, hogyha a kettőnk sorsa másként alakulhatott volna. Hogyha egy normális családban nőhettünk volna fel. De ilyen kívánságok nincsenek. A mi sorsunk a kegyetlen érzéketlenség, a gyűlölet, amit egymás iránt érzünk valószínűleg örökre. Habár elenged, amint felépülök, az ellenszenve egy percre sem fog elapadni. Tudom, amíg élek és a közelében fogok élni, a gyűlölete nem fog csillapodni. De van a fiú felé egy megmagyarázhatatlan érzésem, egy különleges fonál, ami hozzá köt és segít hinnem  abban, hogy tényleg nem fog bántani. Megesküdött, hogy szabad vagyok és bármennyire is nem akarok neki hinni, a szívem mégis megnyugszik, mert belevetette bizalmát a szavaiba.

- Nadia – kaptam fel a fejem az ajtón való kopogtatásra és hangra, ami Louishoz volt köthető.  Feljebb húztam magamon a pokrócot, kényelmesen elhelyezkedtem és az ajtó felé néztem.

- Gyere! – kiáltottam, majd azonnal nyílt is az ajtó és Louis vigyorgó feje jelent meg először, s utána teste is.

- Szia – köszönt halkan, s közben ágyam mellé sétált. – Arra gondoltam, hogy lemehetnénk az udvarra. Régóta nem voltál a friss levegőn.

Nagyot sóhajtottam, és unottan fordítottam tekintetem a fiúra.

- Muszáj? – húztam magamon feljebb a takarót morogva.

- Igen muszáj, Nadia – felelte, miközben lehúzta testemről az anyagot. – Nem punnyadhatsz egész nap ebben a szobában. Itt fekszel, csak akkor kelsz fel, amikor már muszáj… Nad… Gyerünk, hidd el, jót fog tenni.

- De nem akarok! – hisztiztem, és megpróbáltam visszaszerezni az ellopott anyagot, de kihúzta kezemből az utolsó pillanatban. – Ne már Louis…

- Mit szeretnél felvenni? – mellőzte hisztimet, és a táskám elé állt. – Ez jó lesz, könnyű és nem szorít. Hmmm… Ez is megfelel, bő és sokat takar – dobálta ki a ruhákat az ágyamra.

- Most komolyan úgy akarsz felöltöztetni, mint egy öregasszonyt? - emeltem fel a kezemben lévő fekete leggingszet és a bő fehér pólót.

- Mi a gond vele? A sebeid még frissek, vigyázni kell, nehogy felszakadjon – rántotta meg a vállát, majd ismét mellém lépett, és lassan segített talpra állnom. – Segítek, oké? Ígérem, nem fogok odanézni – fordította el a fejét vigyorogva. Felemeltem a kezeimet, és segített kibújnom a pizsama felsőből. Ugyan így járt el a nadrágommal is, majd rám segítette a kikészített darabokat. Minden mozdulat fájt, ahogy kezemet és lábamat emelgettem. Szúró érzés járt át egész felsőtestem, amint megpróbáltam egy kicsit is lehajolni, de nem panaszkodhattam, főleg a fiúk előtt nem tűnhettem gyengének.

Kezeit erősen tartotta a vállaimon, és úgy próbált meg járásra ösztönözni és állva tartani. Minden lépés fájdalommal járt, égett és zsibbadt az oldalam, mire a nappali közelébe értünk. Meg kellett állnom mielőtt a folyosó végére értünk volna, mert alig kaptam levegőt. Mintha valami szorongatta volna a tüdőmet, és összefacsarná minden egyes levegővétel után. Louis aggódva nézett rám, de mosolyogva legyintettem, majd erőt vettem magamon és elindultam. Hirtelen ajtócsapódás zavart meg lépéseim közben, aminek következtében szinte Louis ölébe ugrottam. Felszisszentem a gyors mozdulataim miatt, belemarkoltam a fiú karjaiba, és fejem a mellkasába rejtettem, hogy ne lássa kitörni készülő könnyeimet a fájdalom miatt. Óvatosan hátamra simította tenyerét nyugtatásként, lassan le-fel simogatva gerincemet.

- Harry, hol van Nadia? – emeltem el a fejem a fiútól, amikor megütött egy ismerős hang.

- Anya nyugodj le – szólalt meg Harry higgadtan. – Mindent elmagyarázok, csak hallgass meg.

- Hallgassalak meg? – éreztem Anne hangjában a gúnyt. – Eltűnt 1 hete és tudom, hogy benne van a kezed. Elfelejtetted, hogy tudok a bosszúdról, ami a családja felé intézel, de istenemre esküszöm kisfiam, ha bántottad szegény lányt…

- Jól vagyok, Anne – léptem ki a fal mögül Louis támogatásával. Anne és Harry felém kapta tekintetét, majd a nő iszonyat gyorsan szelte át a kettőnk közötti távolságot. Lesöpörte Louis kezeit vállamról és a sajátját rakta a helyükre. Alaposan átvizsgált tetőtől talpig, még a pólóm szélét is felhúzta, amin sajnos lassan átütött a szivárgó vérem. Kezeit szája elé kapta, amint meglátta a kötést hasamon, majd szörnyülködő pillantásokat lövellt Harry felé.

- Ezt te tetted, igaz? – mutatott a sebemre aggódó arccal, míg rám sajnáló pillantásokat küldött. Harry felháborodottan állt Anne mellé és egy egyszerű mozdulattal megragadta csuklóját, és elhúzta mellőlem.

- Nem én tettem. Ennyire ismerhetnél már. Ha kibaszottul megakartam volna ölni, nem tartom itt a házamban – morogta összepréselt szájjal anyjára tekintve.

- Akkor mit történt? Nagyon is jól ismerlek fiam, tudom, hogy közöd van hozzá – rivallt rá a nő, mire Harrynek még dühösebb lett az arckifejezése.

- Anne, nyugalom – támolyogtam el a nőig. – Axel tette ezt velem, nem Harry.

- Hogy kerültél te vissza oda? – kapkodta a levegőt kétségbeesetten, köztem és a fia között jártatva szemeit.

- Engem inkább az érdekelne, miért is vagy ilyen jól informált a dolgokról? – vonta fel a szemöldökét a Göndör. – Honnan tudod, hova került vissza Nadia?

Anne lesütötte szemeit, és elsétált halkan a kanapéig. A háttámlának támaszkodott, szemeivel szorgosan csak a padlót fikszírozta. Ujjait összevissza tördelte, és összefüggéstelen szavakat motyogott. Harry hangosan megköszörülte a torkát, mire anyja rá kapta tekintetét, amik vörösek voltak a visszafojtott sírástól.

- Eléggé hosszú történet – kezdett bele idegesen. – Elég, ha annyit tudtok, hogy ismertem a szüleidet, legfőképp édesanyád – nézett bele szemeimbe, amibe csakis az őszinte megdöbbenést láthatta. Ő ismerte? Soha nem hallottam anyámtól, hogy valaha is ismert volna egy Anne nevű nőt, sőt soha az életben nem láttam a köreinkben egyszer sem. Még akkor sem, amikor Harry apja párszor megfordult nálunk a halála előtt.

- Honnan? – tette fel helyettem a kérdést Harry. – Azt mondtad apa halálakor, hogy nem ismered azt a családot. Most meg azt akarod bemesélni, hogy ismered ennek a lánynak az anyját? Az apám gyilkosának az anyját? – utolsó mondata szinte összetörte a lelkemet. Tudom, minek tart és mit tettem, de a szájából hallva mélyebb sebeket ejt, lassan összetört lelkemben a bűntudat.

- Nem tehet apád haláláról, ezt szerintem már te is tudod, hiszen akkor már nem lenne életben – nézett szemeibe fiának. – Michael kényszerítette Nadiát a gyilkolásra, nem önszántából tette, amit tett. Tudom milyen módszerekkel vette rá szegény lányt, és őszintén megértem, miért félt az apjától. Kegyetlen dolgokat tett vele… - mondta, de Harry indulatosan szavába vágott.

- Ismerem a történetet és rohadtul nem érdekel, miket élt át. Akkor is megölte! – ordította a fiú. – Most pedig felelj… Honnan ismered?

- Apád temetésén kereset fel először, hogy elmondja mennyire sajnálja és ha tud, szeretne segíteni akármiben, ha kell. Először őrültségnek tartottam a közeledését, hiszen miattuk halt meg Desmond, de amikor leültünk beszélgetni egy kicsit, megváltozott a véleményem róla. Sok mindent megtudtam arról, ami abban a házban folyik. Nadia kínzásáról és arról, hogy bánik mindenki vele a házban, ha nem engedelmeskedik – tekintett könnyes arccal rám. – Én segítettem anyádnak megszökni apád és a bátyád elől – suttogta. Testemben megállt minden vérkeringés, szívverés, levegővétel. Üveges szemekkel bámultam a síró nőre, de nem tudtam megszólalni. Elmémben százféleképpen rángattam meg Annet és követeltem a teljes igazságot tőle. Miért tette? Miért segített neki, hogyha tudta, milyen ára lesz annak, ha anyám elhagy? Fejemben kavarogtak a gondolatok, s már a szédülés határán álltam. Sírni akartam, ordítani és dühöngeni. Minden berendezést szétverni, de legfőképp ezt a családot eltüntetni a föld színéről. 

- Hogy segíthettél egy olyan nőnek, akinek köze volt a férjed halálához? - fakadt ki a mellettem álló göndör. Még én is megrettentem iszonyatos haragjától, ami tombolt arcán és hangjában egyaránt. 

- Pont azért, amiért te is segítesz Nadiának - felelte éllel hangjában Anne. - Az édesanyja és ő is ugyan olyan áldozatok, mint mi. Ha a te apád lett volna ilyen kegyetlen, neked és nekem sem lett volna más választásunk, mint teljesíteni akaratát. 

- Engem kibaszottul nem érdekel a "mi lett volna ha"! - Harry felém fordult, majd pár lenéző pillantást küldött felém. - Gyűlölnöd kell őt! - mutatott rám továbbra is fenntartva a szemkontaktust. - Megölte a férjed, az apám, miatta lettünk félárvák. Meg kellene vetned, nem pedig védelmezned a családját. Többnek kell itt lennie egyszerű sajnáltnál, nem akarom elhinni, hogy a saját anyám összeáll az ellenséggel - ingatta a fejét bosszúsan. 

- Ha ilyen véleménnyel vagy a tettemről, akkor hagy kérdezzek én is valamit - fogta ujjai közé fia állát a nő. - Te miért védelmezed? Miért tartod itt, amikor annyira gyűlölöd? 

A szobában fojtogató csend lett. Harry szemei kitágultak, miközben anyja dühös tekintetét fürkészte. Lélegzet visszafojtva vártam a választ. Kíváncsi voltam én is, mert eddig minden próbálkozásom sikertelen volt a szándékaival kapcsoltban. De sajnos a válasz sosem érkezett meg. Harry lehajtotta fejét, közben pedig hitetlenül fel nevetett. Utolsó pillantást küldött anyja felé, majd a konyhába viharzott. Louis mellém állt, s biztatóan vállamra tette kezét. 

- Megyek átkötözöm a sebem – fordítottam nekik hátat, és az orvosi szoba felé kezdtem el botorkálni. Erősen kapaszkodtam a falakba, amennyire csak tudtam, miközben próbáltam visszatartani minden dühömet, amit Anne és Harry felé éreztem. Nem tudom, miért tette, de most nem lettem volna rá képes, hogy végighallgassam. Inkább menekülök a válaszok elől, mert jobb tudatlanságban élni, mint a teljes valóság szörnyű igazságai között.

Eltámolyogtam az ágyig, megszabadultam a felsőmtől és lassan kezdtem letekerni magamról a fáslit. Iszonyúan fájt, ahogy a géz anyaga húzta a bőrömet és a frissen odaszáradt véremet. Ordítani tudtam volna minden mozdulatomnál, de összeszorított fogakkal tűrtem a saját kínzásom. Nehezemre estek a mozdulatok és meg kellett néha állnom, hogy szűnjön a sajgó érzés. Kezembe vettem ismét az eddig letekert anyagot, de szinte abban a pillanatban valaki ki is vette a kezemből. Meglepetten figyeltem fel az először ismeretlen kézre, de amikor megpillantottam ujjain a vastag ezüstgyűrűket, már tudtam kihez kapcsolni a kezet. Nem emeltem fel fejemet, bátorságom egyáltalán nem volt hozzá, hogy szemeibe nézzek. Ő sem szólt semmit, csak némán emelte magasba kezeimet és óvatosan kezdte tekerni le testemről a véres anyagot. Éreztem, amint arcomba tódul minden vér, ahogy kezdett elfogyni testemről a fásli és teljesen látható lesz meztelen felsőtestem. Próbáltam melleimre rakni kezeimet, de durván visszaemelte a magasba őket. Szitkoztam magam elmémben, amiért arra gondoltam, hogy Harry még egy percig is megcsodálná kebleimet. Ugyan miért tenné? Én vagyok az életében a legutáltabb személy… Maximum csak fintorogna egyet, és talán még pár megalázó szót is hallhatnék tőle. Őt nem érdeklem semmilyen módon sem, ahogy ő sem engem. Csak két ember vagyunk, akik gyűlölettel néznek egymásra. De mégis van a torkomban egy kis gombóc, ami nem akarja, hogy a fiú vessen akár egy pillantást is testemre. Sosem szégyelltem a hegeimet, de amint lekerült az utolsó fedő anyag is rólam, egyből a pólómért nyúltam és magam elé tartottam.

- Szerinted még nem láttam melleket? – húzta fel a szemöldökét kérdően. – Hidd el, nem izgat semmilyen módon, ha láthatom a kicsike mellnek nem nevezhető valamiket. 

- Igazán kedves vagy mondhatom – húztam el a számat keserű mosollyal arcomon, miközben jobban markoltam pólómat. – Egyáltalán nem arról van szó, amire te gondolsz – néztem a fiúra, aki kezébe vett egy bontatlan csomagolású fáslit, majd fogaival feltépte a zacskót.

- Akkor miről? – kérdezte rám sem nézve, csak megfogta a ruhát előttem és elakarta onnan húzni, de erősen tartottam. Végre szemembe nézett, de semmi mást nem láttam rajtuk, csak haragot engedetlenségem miatt. Torkomban gombóc nőtt, mikor hirtelen felemelte kezét, én pedig összébb húztam magamat. Értetlenül nézett rám, majd kezére nézett és leeshetett neki, mi történt.

- Azt hitted megütlek? – nézte tenyerét továbbra is, mire aprót biccentettem fejemmel. Sóhajtva letette kezét combjára, lehajtotta fejét, míg lábait idegesen jártatta.

- Ne haragudj, de ez csak egy reflex volt – motyogtam halkan járó lábát figyelve. – Ha bármikor szembeszálltam szóval vagy tettel Axel és Apám ellen, akkor azoknak voltak következményei. Te is hirtelen haragú vagy és én … - dadogtam zavartan, de elhallgattatott kezét ráhelyezve ajkaimra.

- Nem érdekel Nadia a meséd, nagyon jól tudod – mondta hűvösen és elvette kezét számról, majd elrántotta a pólót kezemből. – Ahogy ezek sem érdekelnek – érintette hideg ujjait ahhoz a heghez, amit apja miatt szereztem. Lassan húzta végig mutatóujját a érdes vonalon, amíg el nem ért köldökömig. – Ezért nem akartad, hogy lássalak? – nézett fel rám. Pillantásában furcsa érzéseket fedeztem fel. Törődést, amit nem tudtam hová rakni. Mindig kimutatta mennyire is utál, de most szemei teljesen mást mutattak, mint a már megszokott durva szavai.

Fejemet elfordítottam nézésétől, ami szinte lyukat égetett egész testembe. Kezét eltoltam mellkasomtól, mert érintése forróságot keltett végtagjaimban, amiért most egyáltalán nem lelkesedtem.

- Azok a hegek rondák – nyögtem ki halkan. –Utálom őket…

- Pedig nem kellene – húzta ki kezét enyémből és ismét végighúzta ujját egy másik seben. Szememet összeszorítottam, amint végigfutott testemen a borzongás. Szívem ezerrel kalapált, ahogy lassan áttanulmányozta érintésével az összes sérülést rajtam.

- Ezek emlékeztetnek téged arra, hogy ki is vagy – szólalt meg miután befejezte a műveletét. Éreztem, ahogy ismét hozzám ér, de most már a fáslival.

- Mire emlékeztetnek? Arra, hogy egy gyenge ember vagyok? Arra, hogy egy gyilkos vagyok? – tekintettem rá értetlenkedve összes szavamat gúnnyal tűzdelve.

- Nincs egy cseppnyi önbizalmad sem, igaz? - hajolt közelebb arcomhoz, szemeivel folyamatosan tanulmányozva. - Szerintem semmi undorító nincs bennük. Azt jelképezik, hogy egy harcos vagy, amiért küzdöttél apád ellen – nézett továbbra is csillogó zöld szemeivel.

- Küzdöttem, ahogy az anyám is – tekintettem ki a mellettem lévő ablakon. – Te mit gondolsz erről az egészről, amit Anne mondott? – fordultam a fiú felé, aki továbbra is csak a kötözésemnek szentelte a figyelmét. Nem tudom, direkt vagy véletlen volt, de amikor kimondtam ezeket a mondatokat, jobban megszorította az anyagot sebemnél, amire mérgesen felszisszentem.

- Nem érdekel mi volt közöttük – vont vállat, mintha mi sem történt volna. – A szemembe akkor is ugyan azok maradtok, mint eddig. Az apám gyilkosai…