2015. november 4., szerda

3.rész° Harry Styles

                                                            




                                                                           Nadia



Amit legelőször leszűrtem a műhellyel kapcsolatban, az az volt, hogy rendetlen. Ruhacafatok szerteszét hevertek az asztalokon, mindenhol gombostűk, cérnák, mérőszalagok, ollók voltak szétdobálva. A legutolsó asztalnál egy gyönyörű nő ült, aki éppen egy vörös színben pompázó ruhadarabon dolgozott. Barna haja a szemébe lógott, de őt nem zavarta, csak sebesen jártatta le, s fel ujjait a varrógép előtt. Tekintetéből szinte sugárzott a varrás iránti érzett szenvedélye, ahogy csillogó szemekkel követte mesterműve készülését. Szememet én sem tudtam levenni a darabról, és legszívesebben máris mellé ültem volna, hogy felvázolhassam neki elképzelésem, milyen fazon illene ehhez a csodás színhez. Kezdeti félelmem kezdett eltűnni, helyét felváltotta az izgatottság. Hirtelen minden ötletem szerettem volna megosztani velük, és azonnal elfoglalni egy gépet, hogy megalkossam életem első darabját.
 Gemma megköszörülte a torkát, mire a nő felénk tekintett, és mosolyogva végigmért minket. Abbahagyta a munkáját, felállt az asztaltól, majd felénk sietett. 
- Sziasztok! – üdvözölte széles mosollyal az arcán társaságunkat.
- Szia, Anne – ölelte át barátnőm az ismeretlent. – Rég  láttalak.
- És ez ki hibája, kedvesem? – nevetett. – Mióta végeztél a sulival, eltűntél! -  Anne lassan fordította arcát felém mosolyogva, majd kedvesen rám tekintett. Mosolyát pillanatok alatt száműzték arcáról, miközben arcomat pásztázta szemeivel. Zavart mosollyal az arcomon figyeltem, mert nem értettem, miért figyel engem olyan furcsán. Közelebb lépett hozzám, csodálkozó, ámde komoly arccal, mire tettem hátra egy lépést.  Megállt mozdulatában, majd lesütötte szemeit.
- Anya, valami baj van? – lépett mellé aggódva Gemma, tekintetét lányára kapta, s elmosolyodott.
- Semmi, ne haragudjatok. Szia, Anne vagyok. Gemma édesanyja és az üzlet tulajdonosa –  figyelmét ismét rám fordította.
- Ööö.. N… Nadia vagyok – dadogtam kerülve a tekintetét, mert egyszerűen nem tudtam mire vélni előbbi viselkedését.
- Örülök, hogy megismerhetlek - húzott magához egy ölelésre, amit nem viszonoztam, ezért sebtében elengedett.
- Szintúgy – léptem Perrie mellé megfogva erősen kezét, bátorításért könyörögve.
- Anya, róluk beszéltem múltkor. Perrie- t ismered, és a tehetségét is. Viszont állítólag Nadiában is rejlik némi képzelőerő – ült le Gemma az egyik székre, könyökét megtámasztotta az asztalon, majd fejét ökölbe szorított kezére hajtotta.
- Pontosan miben is rejlik a te tehetséged? – dőlt neki az asztalának Anne, s kíváncsi szemekkel kezdett fürkészni engem. Perrie kikapta táskám a kezemből, és elővette belőle az ütött kopott vázlatfüzetemet. Anne kezeibe nyomta, míg gyilkos pillantásokat vetettem barátnőmre. Szemei cikáztak a lapok sokasága között, néha-néha pedig elejtett egy-egy mosolyt pár rajzomnál. Tekintete sokáig időzött egy lap felett, majd felém fordította a füzetet. Édesanyám portréja volt a lapra vetve, amit olyannyira fürkészett.
- Ezt te rajzoltad? – csodálta a képet, hol rám pillantva hol a lapra. Ajkain a vigyor egyre szélesebb lett, szinte minden egyes rajzvonást átvizsgált a fehér papírlapon.
- Igen, de ez egy régi rajz. Még tiniként készítettem – vontam vállat. – Nem sikerült olyan jól. Jobbnak érzem magam a tervezés terén. A portréim nem valami kifinomultak és letisztultak, olyanok, mintha csak egy utca firkász készítette volna.
- Miket beszélsz, te lány? – csukta össze mérgesen a füzetem. Nem értettem mi ez a hirtelen harag, hiszen az előbb még ámulva forgatta kezei között a rajzaim. Összeráncoltam a szemöldökömet, kíváncsian, hogy hova akar ezzel kilyukadni. - Csodálatosak ezek a tervek és a rajzaid is. A ruhák egyszerűen ámulatba ejtők. A portréidról pedig ne is beszéljünk. A szemek szinte valósághűek, mintha csak egy igazi élő ember tekintetébe néznék. Ezeket az arcokat nem kevés munka elkészíteni, s a tieden látszik milyen aprólékos folyamatot végeztél minden arccal. Mintha egy igazi fotón keresztül látnám Édesanyád.
- Anyám? – hökkentem meg, s ahogy azt a szót kiejtette, a hideg végigfutott a hátamon.  – Honnan tudja, hogy a képen Anyám szerepel?
Egy vonallá préselte ajkait, és kerülte a tekintetem. Percről percre idegesebb lettem, és a lebukás veszélye kerített hatalmába. Honnan tudhatná, hogy Ő az anyám, hacsak nem ismeri a családom és vele együtt az apámat is. Már készültem hátrálni a helyiségből, amikor ismét rám pillantott.
- Látszik a hasonlóság. Az arcod vonalai, az ajkaid, a szemed mind hasonlítanak rá. Ebből következtettem arra, hogy csakis anyukád lehet. Ne haragudj, ha megrémítettelek csak a vonásaitok annyira hasonlítanak.
- Értem – próbáltam elhinni, amit mondott, de fejemben továbbra is ott motoszkált a kétely.  – Visszakaphatnám a füzetem?
- Mi? Ja, persze. Tessék ! – nyújtotta vissza, majd gyorsan kikaptam kezei közül.  – Nekem nagyon tetszenek a munkáitok. És őszintén szólva, el kéne a segítség az üzletben. Ketten sajnos már kevesek vagyunk ehhez a munkához. Újabb és újabb megrendelők érkeznek és néha sajnos nem tudjuk időre teljesíteni a kéréseket. Szerintem a sors akarta, hogy pont most járjatok erre és munkát kérjetek tőlünk. Perrie ügyességében bízom és szerintem benned sem fogok csalódni. Szóval, ha még mindig szeretnétek, akkor felvennélek titeket  - mosolygott kettőnk között jártatva szemeit. Perrie- re néztem, aki egyik lábáról a másikra helyezte súlyát, miközben mindentudó mosollyal figyelte reakcióm. Enyhén göndör fürtjeim közé túrtam, majd egy megadó sóhaj keretében bólintottam.
- Szeretnénk, igen – feleltük egyszerre.
- Nagyszerű! – csapta össze két tenyerét Gemma, majd ölelésre készült volna ismét, de Perrie elém állt, így ő landolt karjaiba. Kérdőn nézett a lány Perrie- re, aki valamit súgott a fülébe. Nem hallottam, miről sutyorogtak viszont Gemma elállt a további ölelgetésektől.
- Holnapra elkészítem a papírokat, és elkezdhetjük a közös munkát. 10 óra fele már mindketten bent vagyunk, úgyhogy jöhettek ti is akkortájt. Az úgy rendben lesz? – kérdezte Anne mosolyogva.
- Igen, itt leszünk addigra. Nagyon szépen köszönjük a lehetőséget. Ígérem nem fogtok bennünk csalódni – hálálkodott Perrie széles mosollyal arcán, és közben engem is megbökött könyökével, hogy mosolyogjak.
- Szóra sem érdemes, a lányom barátnője vagy. Persze, hogy segítek nektek és előnyömre válhat, hogy tudom, mikre vagytok képesek – mosolygott rá. – Most viszont ideje dolgozni menni. Nagyon sok munkánk van, de holnap ezt ti is látni fogjátok. Egy nagy megrendelés középén vagyunk, úgyhogy estig bent vagyunk mostanában minden nap. Holnap mindent megmutatunk, és elmagyarázunk, utána kezdődhet is a közös munka, amit már nagyon várok.
- Mi is várjuk - erőltettem mosolyt arcomra - De nem tartunk fel titeket. Megyünk is. Még egyszer köszönjük – kaptam el barátnőm csuklóját, majd hevesen integetve húztam magam után. Ez a szeretettel és mosolygással teli légkör teljesen felkavart. Ha még maradnom kellett volna öt percnél is tovább, biztos, robbantam volna. Most írtam alá a halálos ítéletem. Hogy fogok tudni én ebben a légkörben dolgozni? Nekem nem való és őszintén nem is megy ez a "mosolygunk minden percben és ölelgetjük egymást" dolog. Én nem ilyen környezetben nőttem fel. Apámtól és a bátyámtól is távol állt mindenféle szeretett kimutatása, amit az idők során én is remekül eltanultam tőlük. Sosem mutattam ki senki felé a szeretetem, vagy a boldogságom. Egyetlen ember van, akinek megnyíltam teljesen, de ő elárult. Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá, elhagyott, én pedig ott maradtam apám és Axel karmai között. Azon a napon fogadtam meg, hogy senkinek sem szabad feltárnom teljesen a szívemet, mert úgyis darabokra törik majd. Onnantól kezdve nem hittem az örömben, a boldogságban, a hűségben, csakis magányban és a bánatban.
- Hova sietsz ennyire? – loholt utánam Perrie, akit még mindig vonszoltam magam után. Kicsit lelassítottam, majd felé fordultam zihálva.
- Csak jussunk ki innen. Te is tudod, miért teszem ezt – hadartam el és ismét a kijárat felé fordultam indulásra készen, ha nem ütköztem volna egy erős mellkasnak. Két lépést tettem hátra inogva a hirtelen csapódástól, majd lassan felnéztem az előttem álló alakra. Első látásra tipikus korombeli srácnak tippeltem volna meg, de, mint mindig, most sem hagytak cserben az érzékeim. A szemei zöldek voltak, de volt benne valamiféle sötétség, ami  megzavart. Tekintete az enyémet fürkészte folyamatosan, míg én csak szemével voltam elfoglalva és azzal, hogy csak szemmel vajon hányszor nyírt ki a fiú, amiért nekimentem. Perrie keze megfeszült szorításomban, de nem tudtam rá figyelni. Túlságosan is ismerős nézéssel álltam szemben. Ismertem az ilyen tekintetet, és sosem vezetett semmire jóra, ha az illető szemei szinte elsötétülnek a dühtől.
- Kibaszottul nem tudsz figyelni a lábad elé, Ribanc? - sziszegte mély hangján mérgesen. Éles hangnemén meglepődtem, kikerekedett szemekkel tekintettem fel a fiúra. Pulzusom szinte az egekbe szökött, amint a mondata ismétlődött folyamatosan agyamban. Tetőtől talpig végignéztem a fiún és nem tudtam nem észrevenni göndör fürtjeit, amik a szorosan feje tetejére voltak szorítva egy copfba. Feketébe volt öltözve teljesen, fekete nadrág, póló és bőrkabát. Rejtélyesnek tűnt és éreztem, hogy valamilyen szinten ugyan olyan társaságban nőhetet fel, mint én. Beleszédültem még a gondolatába is, hogy akaratomon kívül is közel kerültem ismét egy bandataghoz, pedig minden erőmmel azon voltam, hogy kerüljem őket.
- Mit bámulsz? – förmedt rám fölém magasodva. Intenzíven bámult engem, s úgy éreztem, mintha a vesémig látna, mintha minden gondolatomat kiakarná olvasná, és ez rohadtul idegesített.
- Semmit – kerültem tekintetét és Perrie- re néztem, aki szinte könyörögve bámult rám, hogy induljunk.
- A helyedben nem hazudnék. – A hangja mély volt,  miközben még előrébb hajolt arcomhoz.
- Nem szokásom hazudni, főleg nem ilyen bunkó alakoknak - feleltem, és ismét közömbösnek mutatkoztam. Szemöldökét felvonta, majd tett még egy lépést felém. Szemei égették a pupilláim és pillantásával ölni tudott volna.  
- A helyedben kétszer is meggondolnám, kit hívok bunkónak - szűrte ki fogai között, míg mentolos lehelete az orromba szökött.
- Én pedig azon gondolkoznék el, hogy kit hívok ribancnak, ha már itt tartunk - kontráztam rá gúnyos vigyorral arcomon.
Szólásra nyitottam volna még számat, de egy vékony hang megelőzött a fiú szerencséjére.
- Öcsi, hát te? – szólalt meg Gemma a hátunk mögött, de a fiú mintha elengedte volna füle mellett a lány kérdését. - Harry! - emelte fel hangját a szőkeség, mire a fiú rákapta tekintetét. Vetett még rám egy utolsó pillantást a srác, s mintha elém köpött volna, amikor elindult a lány felé. Ott telt be a pohár. Megfordultam a fiú után, és már nyúltam is a táskámba egy bizonyos tárgyért, de nem volt időm kiengedni a dühöm, mert Perrie kabátomnál fogva rángatott ki az utcára. Szinte az autóig vonszolt, majd nekilökött a járműnek.
- Normális vagy? – üvöltött teli torokból.
- Most mi a fene bajod van? Nem hallottad, hogy beszélt velem? Vagy éppen azt, hogy elém köpött? – szórtak szikrát szemeim, közben pedig rácsaptam a motorháztetőre idegességemben.
- Tisztán láttam és hallottam mindent. De nem ronthatsz csak úgy rá egy emberre. Ott volt Gemma és Anne is – dühöngött. – Mi van a táskádban? Ne mondd, hogy hoztál magaddal fegyvert!
- Miért ne hoztam volna? – ráncoltam össze homlokom. – Mi van, ha valaki felismer minket és megtámad? A puszta kezemmel nem tudlak megvédeni.
- Pont ez elől menekülünk, Nadia – túrt hajába, majd lassan végighúzta tenyerét arcán. – Én mindenem otthon hagytam. Üres kézzel jöttem, mert azt hittem, ezt is magunk mögött hagyjuk.
- Nem olyan könnyű – vontam vállat. – Bárhol, bármikor leselkedhet ránk veszély. Nem hagyom magam olyan könnyen legyőzni. Szükségem van a fegyverekre.
- Sosem fogsz megváltozni – sóhajtott.
- Igyekszem! – csattantam fel. – De most is az a faszfej állt nekem. Senkitől nem tűröm, hogy így beszéljen velem. És az sem érdekel, hogy Gemma öccse. Ha nem fogsz le, bevertem volna neki és egy rohadt golyó virítana most a homloka közepén.
- Nem tudtam, hogy van testvére. Sosem találkoztam a családja többi tagjával. De azt hiszem mostantól résen kell lennem, ha találkozunk vele. Még a végén megölöd és mehetünk a dutyiba – próbálta oldani nevetéssel a feszültséget. Vele együtt nevettem én is. Mindig tudja, hogyan kezeljen engem és a kiborulásaimat is. Talán Ő az egyetlen ember, aki szinte minden mozdulatomból tudja, hogy mikor, mi fog következni. Az együtt töltött évek alatt pedig tökélyre fejlesztette a Nadia lehiggadási akció minden mozzanatát.
- Csak ne csinálj semmit. Felejtsd el, hogy találkoztunk vele – folytatta higgadtabb hangnemben. - Kérlek, mondd, hogy nem fogsz tovább kattogni rajta...
- Rendben, rendben, nem fogok – sóhajtottam, majd az az autó oldalának dőltem. -  De, Styles öcsi nem húzhat ujjat egy Morgen lánnyal azt garantálom! - Perrie lemondóan megrázta fejét, majd megkerülte a kocsit és beszállt a vezetőülés felől. Ellöktem magam az autótól, majd még vetettem egy utolsó pillantást az épület felé. Szempárjaim azonnal találkoztak a rejtélyes zöld szemek tulajdonosával. Az üzlet előtti korlátnak dőlt, kezeit összefonta mellkasa előtt és erőteljesen felém koncentrált. Álltam nézését egy cseppnyi félelmet nem éreztem attól, ahogy méregetett. Perrie- nek megígértem, nem foglalkozom a fiúval, de minden egyes sejtem tiltakozott a távolmaradástól, túlságosan is kíváncsivá tett. Rejtélyesnek tűnt és éreztem, hogy eléggé sok köze lehet az olyan emberekhez, akikkel én éltem. Viszont sosem láttam még őt, pedig ismertem Cheshire megye vezetőjét és pár emberét, de vele még sohasem találkoztam.
- Harry Styles - ízlelgettem a nevét gúnyosan vigyorogva felé. Ahogy a nevét kimondtam a hideg végigfutott a hátamon. Volt egy bizonyos hangzása. Egy sötét hangzása, ami a jelleméhez is illet.
Továbbra is engem bámult, várt, hogy megtörjek a pillantása alatt. El kell ismernem, a tenyerem kissé nyirkos lett és a szívem is gyorsabban vert, mint általában, de akkor sem fogok elrohanni, ahogy arra ő számít.
Perrie idegesen kopogtatott az ablakon, valószínűleg ő is kiszúrta a fiút. Kinyitottam az ajtót, de még visszafordultam felé, azonban már csak hűlt helyét találtam. Mosolyogva vettem tudomásul győzelmem, majd beültem a kocsiba. Volt egy dolog, amiben biztos voltam és valószínűleg a vesztembe rohanok, de kíváncsi tett ki is valójában Harry Styles...



4 megjegyzés: