2015. november 11., szerda

4. rész° Halálos ítélet



  Nadia

Tudtam, hogy nem lesz könnyű ezen a helyen dolgoznom. Sőt, borzalmasan telt az első pár nap. Folyamatosan Gemma vigyorgó fejét kellett bámulnom, akárhányszor valamit jól csináltam és, ha  tetszett neki, mindig ölelésre tárta karjait. Viszont Perrie elsuttogott szavai biztos benne éltek még, mert minden hirtelen cselekedete után megállj parancsolt magának. Őszintén, azt hittem sokkal rosszabb lesz, egy idő után már kezdtem hozzászokni a környezethez, és a benne élőkhöz. Talán csak féltem a felém áramló szeretettől, amit én sosem tapasztalhattam meg ezelőtt, és most furcsa lehetett mindezt átélni. Viszont a rosszabbik felem, amit csak szinte a gyűlölet táplált, bármiféle kedvesség felé hamar felül akart kerekedni rajtam. De folyton lenyeltem a gombócot a torkomban, ha valamiféle kétes érzés kerített hatalmába. Nem hagyhattam, hogy a múltam felülkerekedjen rajtam, és esélyt se adjon egy új boldogabb életnek. Soha nem  tudhatom, hogy mit hoz az élet, a jövő, de ahhoz, hogy újra tudjam  kezdeni,  mindennek  hátat kell fordítanom ami be kell valljam iszonyat nehéz lesz.
- A múltkor mondott valamit az öcsém neked? – ült le velem szembe Gemma, míg az eddig megrajzolt terveimet átlapozta. Leraktam a kezemből az ollót és az anyagot, majd hátradőltem a szék támlájának.
- Semmi lényegeset – kulcsoltam össze kezeimet hasamon. – Véletlen neki mentem és bocsánatot kértem,  ennyi történt csak – hazudtam mosolyogva.
- Akkor megnyugodtam. Néha kicsit hirtelen haragú Harry – túrt szőke fürtjei közé. – Nem tudom, kitől örökölte ezt a stílust, de néha nagyon bunkó tud lenni az emberekkel. Láttam rajtad, hogy valami nincs rendben, és azt hittem, a tesóm tett vagy mondott valamit.
- Szóval hirtelen haragúnak mondanád? Érdekes – könyököltem fel az asztalra, egyre kíváncsibb voltam erre az arrogáns bunkóra.
- Érdekes? – nevetett kezeit szája elé tartva. – Harry egyáltalán nem érdekes személyiség. Mondhatnám inkább unalmasnak. Egy pékséget vezet és szinte az egész idejét ott tölti.
- Pékséget? – tört fel belőlem a nevetés. – Ne, kérlek, mondd, hogy viccelsz! Nem nézném ki belőle – nevettem továbbra. Tényleg, soha nem jutott volna eszembe egyszer sem, hogy Ő esetleg ilyen szakmát űzne. Mesterien űzöm az emberek tanulmányozását, és már csak a szemeiből is kitudtam olvasni, hogy nem csak egy egyszerű üzletvezető. Volt a fiúban valami sötét aura, ami tele volt gyűlölettel és erőszakkal. Ugyan olyan szemei voltak, mint Axelnek, amikor elborult az agya és nem tudott megállj parancsolni magának. Olyankor, aki a közelében volt, nem élte túl.  Az évek során megtanultam, hogy minden ember tekintete árulkodik, hiába van szerintük tökéletes álarcuk. A szemek mindig elárulják az embert, mindig! Szinte biztos vagyok benne, hogy ez a fiú is benne mozog az alvilág ügyeiben. Valószínű, valami álca lehet az a pékség. Viszont vigyáznunk kell. Ha tényleg valamelyik banda tagja, akkor nagy valószínűséggel ismeri Axelt is, és ha őt ismeri, akkor az én nevemet is. Még csak most jutottam ki az ördög karjai közül, és nincs kedvem idő előtt visszamenni arra a helyre.
- Hé, Nadia! – legyezte meg kezeit szemem előtt, mire visszatértem a való világba.
- Bocsi, csak elgondolkoztam.
- Semmi baj! – adta vissza vázlataimat. – Viszont, ha lehetne egy kérésem, akkor megtennéd?
- Persze, mi lenne az? – érdeklődtem.
- Ne figyelj arra, amit mond neked! Ha felidegesít, inkább hagyd ott. Nem éri meg vele veszekedni, úgyis addig csűri-csavarja a dolgokat, amíg övé az utolsó szó.
- Nyugodj meg! – fordítottam figyelmem ismét a rajzolásnak. – Nem lehet olyan könnyen kihozni a sodromból. De ha már itt tartunk, nekem is lenne egy kérésem.
- Mi is? – vonta fel a szemöldökét.
- Tudod, nem éppen szép hangulatban váltam el a szüleimtől. Az engedélyük nélkül jöttem el otthonról és biztos vagyok benne, hogy keresni fognak. De én nem akarok lemondani az álmaimról. Szóval, ha megkérhetlek, senkinek ne mondd el az igazi nevem. Ha bárki kérdezi, találj ki valami más nevet – néztem rá kérlelően. Még az esélyt sem akarom megadni senki számára, hogy lebuktasson és visszacipeljen Axelhez.
- Uhh, ennyire szigorúak ? – döbbent le. – Persze, segítek. Minden embernek a saját álmai után kell mennie, és megvalósítania. Nem  élhetünk egy skatulyában, amiben nem szeretnénk. És, ha ezt a szüleid nem értik meg, akkor eléggé régi módiak lehetnek.
- Eléggé azok – húztam el a számat. – Apa csak a saját érdekeit nézi és nem az enyémeket.
- Az én apám is ilyen volt – hajtotta le fejét szomorúan és ölében pihenő kezeit fürkészte.
- Volt?
- Meghalt pár éve, de nem lényeges. Nem szeretek róla beszélni – vont vállat.
- Rendben – nem kérdezősködtem tovább, inkább a munkámra figyeltem.
- Mit szólnál a Peytonhöz? – csapott az asztalra hirtelen.
- Peyton? – gondolkoztam. – Nem rossz. Legyen.
- Akkor üdv, Peyton – nevetett kezet nyújtva felém, amit valami oknál fogva mosolyogva fogadtam el. Nevetésünk belengte a helységet, és be kell vallanom, nagyon jól esett ez a roham, ami végig futott rajtunk. Pár nappal ezelőtt öltem volna, ha valaki ilyen közvetlen velem, de Gemma más. Olyan, mint Perrie. Érzem, vele is könnyen meg fogom találni a közös nevezőt, ha nem akar folyton ölelgetni.
- Gemma, itt vagy? – hallottunk meg egy férfi hangot a semmiből. Nevetésem abba maradt és komoly tekintettel fürkésztem az ajtót. Viszont Gemma arcáról nem lehetett letörölni a mosolyt .
- Hátul vagyok – kiáltott és abban a percben nyílt is az ajtó, és egy szőke, felzselézett hajú fiú robbant be hozzánk.
- Szia….sztok – dadogott hirtelen, amikor meglátott engem is. – Bocsi, Gemma, nem tudtam, hogy vendéged van.
- Gyere nyugodtan, Niall! Peyton nem vendég, hanem itt dolgozik – intett a lány, míg én értetlenül néztem rá, de amikor az asztal alatt megrúgta a lábam, eszembe is jutott a név változtatás.
- Szia, Niall Horan! – nyújtotta kezeit mosolyogva. Felnéztem a fiúra, akinek ezer wattos mosoly terült el ajkain. Gondolom, ezt hívják itt csajozós nézésnek. Szinte éreztem tekintetét, le fel siklani testemen, pedig még csak ülőhelyzetben voltam, de ezek után már nem is szándékoztam felállni.
- Peyton Harris – fogtam vele kezet egy műmosollyal arcomon, bár szerintem inkább sikerült egy enyhe grimasznak.
- Örülök, hogy megismerhettelek. Nagyszerű helyre kerültél. Gemma igazán rendes főnök és Anne is – támaszkodott neki asztalomnak.
- Ja… Örülök, hogy megkaptam az állást, de, ha nem haragszol most folytatnám a munkát. El vagyunk havazva – szenteltem figyelmem a munkának, nem törődve a fiúval.  Miután jobban szemügyre vettem a kinézetét, sütött róla is a tipikus rossz fiús kinézet, amit kiválóan takart szemtelen mosolyával. Kinézete sem volt különböző egyes bandatagoktól. Jól ismert fekete összeállítást viselt, amit előszeretettel hord minden fiatal szervezeti tag. Kabátján egy furcsa bandalogó volt található, amit ezelőtt még soha nem láttam. Furcsa volt, hogy semmit nem tudtam Gemma öccséről, és erről a bandáról pedig eléggé ismertem voltam bizonyos körökben. Más lehetőség nem maradt, minthogy ők minden bizonnyal egy újonnan alakult csapat lehetnek.
- Nem akarlak feltartani elnézést. De nem minden nap találkozom ilyen gyönyörű lánnyal – mondta, mire ismét felé kaptam tekintetem, velem szembe Gemma pedig nevetésben tört ki.
- Ahha. Kösz a bókot vagy mi – néztem fel a fiúra zavartan, ő pedig csak szélesen mosolygott. Legszívesebben letöröltem volna arcáról a mosolyt, de türtőztetnem kellett magam. . – Lehet, hogy ebben a városban bejön ez a helyi vagány csávó kinézet, de nálam nem. És ne is teperd magad tovább, mert nem vagyok vevő a 32-es fogsorvillantós mosolyodra - fakadtam ki a folyamatos stírölésétől.
- Istenem – dőlt el nevetve az asztalnál Gem, Niall pedig komoly tekintettél fürkészett engem. Hangulata hirtelen lett komoly, ami kissé meghökkentett. Szemei mérgesen meredtek rám, míg ökleit összeszorította.
- Asszem, Gemma, kiszaladok a kávézóba, ha nem gond. Ti addig nyugodtan beszélgessetek, gondolom, nem hozzám jöttél, hanem hozzá – néztem a fiúra, majd Gem-re.
- Persze, menj! – mosolygott.
Gyorsan felpattantam a helyemről, majd kislisszoltam a fiú mellett. A légkör feszülté vált számomra és nem akartam megvárni, hogy talán Niallben felrobban valami. Jobbnak láttam meglépni. Sietősen kaptam fel a táskám és már kint is voltam a műhelyből. A recepció felé vettem az irányt, mikor valami keménynek ütköztem. Szitkozódva próbáltam megállni egy helyben, és átkoztam a szerencsém, amiért folyton belerohanok valakibe vagy valamibe.
- Te komolyan nem tudsz a lábad elé nézni? – förmedt rám egy hang, ami rémisztően ismerős volt. Felnéztem az előttem álló fiúra, aki nem más volt, mint Gemma öccse. Szemei szikrákat szórtak felém, majd megragadta felkarom és erősen megszorította.
- Engedj el! – szóltam éles hangon és rángatni kezdtem karom szorításában.
- Rohadtul idegesít, hogy idejövök és te folyton belém ütközöl. Ki vagy te? Mit keresel az üzletemben? – kérdezte durva hangnemben, szemeit nem levéve rólam. Felszisszentem egyre erősebb szorítása következtében.
- Üzletedben? Ch! – nevettem el magam gúnyosan. – Ha annyira tudni akarod, Anne vett fel, mint tervező – köptem fel a szavakat. – Most pedig eressz! – rántottam ki karom övéből.
- Rohadtul nem engedtem meg Anyámnak, hogy felvegyen bárkit is! Főleg nem ilyen kis ribancokat – kapta el ismét kezem, csak most a csuklóm bánta szorítását.
- Ezt beszéld meg vele, és ne engem inzultálj folyton – néztem dühösen rá.  – Jaa… mielőtt átsiklanánk felette: Nem vagyok ribanc és kibaszottul ne hívjál így, mert a végén megütheted a bokádat – borult el agyam dühömben.
- Megüthetem? – nevetett fel. – Ide figyelj, Angyalom! – lökött neki az ajtó melletti falnak, majd szorosan fölém magaslott.  -  Te nem tudod, kivel beszélsz, úgyhogy jobb lenne, ha befognád azt a csini kis pofád, mert a végén bajod eshet. És nem garantálom, hogy épségben megúszod.
- Ezzel félemlíted meg a nőket? – mosolyogtam fel rá gúnyosan. – Kitalálhatnál valami jobbat.
Szemei vérben forogtak, amint rájött, hogy egy cseppnyi félelem sincs bennem azoktól, amiket mondott. Ha tudná, hogy ez csak egy kis mese ahhoz képest, amiket otthon hallottam. Hátamat fájdalmasan nyomta neki a falnak, lábával két combom közé támaszkodott meg, egyik kezével pedig állam alá nyúlt, majd szorosan tartotta, hogy csak rá tudjak figyelni.
- Rohadtul felvágták a nyelved – tartotta a szemkontaktust ahogy én is. – Tudod, az ilyen naiv lánykák sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy mit kinek mondanak és mit tesznek. Ezért nem teszek most veled semmit, mert még csak egy tudatlan lányka vagy.
- Ohh, hidd el eleget tudok én az életről – csaptam le kezét államról.  – Ne akarj nekem mesedélutánt tartani, mert azzal már elkéstél. A naivság messze áll tőlem, elhiheted. Ki lennél te amúgy, hogy úgy beszélsz magadról, mintha egy isten lennél? Hmm? – kekeckedtem felhúzott szemöldökkel
- Fogd be a szád! Idegesítesz – szorította össze ajkaim. – Majd megtanulod, hogy nem beszélsz velem így. Szerinted miért nincs anyámnak és a nővéremnek segédje? Mert nem tudták befogni a pofájukat, ahogy te sem. Mostanra pedig egy olyan helyen vannak, ahová te nem szeretnél tartozni – hajolt közelebb hozzám. Félelmetesnek akart tűnni, de még mindig higgadtam tűrtem mocskos kezeinek érintését és szorítását. Nem szabadott felhúznom magam, mert azzal csak felkeltettem volna érdeklődését, nagyon jól tudom. Igaz, ez nem valami film volt, hanem a saját életem, de szinte biztos vagyok benne, hogy ha meglátja, hogy ez a naiv lány mire képes, érdeklődni fog felőlem. És nem vagyok benne biztos hogy nem találná meg rólam rögtön az igazi kilétem.
- Ejnye Harry – préseltem ki ajkaim között amennyit kitudtam szorítása miatt. – Látszik nem tudsz a nőkkel bánni.
- Látom, te már érdeklődtél a nevem felől – engedte el számat, de kezét nyakamra vitte, amit kissé megszorított. Hirtelen pánik kapott el, amint megéreztem ujjait nyakamon. Emlékek sokasága pergett le szemeim előtt, amit sohasem akartam újból átélni. Láthatta Ő is, hogy megrémültem, ezért mindkét kezét nyakamra fonta egy ördögi mosoly kíséretében.
- Mi a neved ? – kérdezte vigyorogva. – Noha, nem azért kérdezem, mert érdekel, hanem hogy milyen névre állítsam ki a koszorú szalagját.
- P..P..Peyton – nyögtem ki. – D... de n... em k… ell koszorú.
- Valóban? – kezét teljesen a torkom köré fonta, és azonnal szorított fogásán . A szúró kaparó érzés egyre erősebb lett torkomban, a nyelőcsövem szinte lüktetett és égetett egyszerre. Azonnal a kezére tettem a kezem, megpróbálva lefejteni magamról. De a mozdulata erős és könyörtelen volt, s a látásom is kezdett homályosulni, míg ujjai a bőrömbe mélyedtek.  Éreztem minden emlékemet felerősödni az ismerős tettek alapján, ami miatt közel kerültem ahhoz az állapotomhoz, amihez nem akartam többé. Lehunytam szemeimet, mire Ő gúnyos nevetést hallatott, de nem sokáig. Kipattantak szemeim pupilláim kitágultak, majd jobb kezemet előre lendítve minden erőmet belevetve pontosan gyomorszáján landoltattam. Lehullottak rólam kezei, ő pedig összegörnyedt előttem. Kapkodva szedtem a levegőt, a torkom iszonyatosan égett, és szinte nyelni sem tudtam. Óvatosan megérintettem a nyakam, ahol a bőröm forró volt és lüktetett iszonyatosan fáj ujjainak helye. Elléptem a faltól, majd a földön pihenő kezeire tapostam.
- Soha többet ne érj hozzám! – szólaltam rekedtes hangon, iszonyatosan fájt a beszéd. Tekintettem levittem  a srácra, aki végre felemelte fejét, majd köhögések közepet elnevette magát, de nem mozdult. Tudtam, hova kell célozni, hogy iszonyatosan fájjon  és neki is rettenetesen fájhatott.
- Ezzel írtad alá a halálos ítéletedet – zihálta a szavakat.
- Ahhoz először le kellene győznöd – markoltam hajába, majd lehajoltam, hogy arcunk egy magasságba legyen. – Nem tudod kivel húztál ujjat, Harry Styles. Viszont én sejtem, kivel húztam. Ne hidd, hogy bevettem a testvéred meséjét az egyszerű pékségvezetőről. Jobbat is kitalálhattál volna, mint ez. Nincs benned semmi kreativitás. De nem is érdekel. Hagyj engem békén és akkor mindkettőnk életben maradhat, ha viszont nem…  - eresztettem el haját. – Nem kegyelmezek.
Felvettem táskám, majd magára hagytam a hörgő fiút. Kijöttem a sodromból. Elvesztettem a fejem. Most már biztos vagyok abban, hogy egyetlen nyugodt napom sem lesz abban az üzletben, de rohadtul nem félek tőle, nem fogok megfutamodni egy kisvárosi gengszter miatt. Ezer százalék, hogy gengszter. Pontosan tudta Ő is, hol kell megszorítani a nyakam és milyen erővel ahhoz, hogy ne törjön el egyből a légcsövem. Ilyet csak kevesek tudnak. Orvosok és maffiózók. Nos, ő nem orvos. Így egy lehetőség van aminek egyáltalán nem örülök…

Sziasztok!
Remélem elnyerte tetszéseteket a rész! Mostantól főhőseink több szerephez jutnak.
Megjegyzéseiteket várom és hamarosan jön a következő rész!
Sofiaa^^

2 megjegyzés: