2015. november 20., péntek

5.rész°Tudom, ki vagy

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! 
Remélem mindenkinek tetszeni fog!
Véleményeiteket várom! :)
Csatlakozzatok a csoporthoz, további információért vagy részletekért! :) LINK





Nadia

Kerek egy hónap telt el az a bizonyos nap óta, amikor is a kis incidensünk történt Harry- vel. Azóta nem láttam a fiút, és nem is intézett felém semmiféle támadást. De az ördög sohasem alszik, ezért is figyelem minden léptem. Óvatos vagyok mindig, mikor kilépek az utcára, mert sohasem tudhatom, mikor fog lecsapni. Az a nap óta a kis csatlósait küldi el a bevételért, vagy a pékségnek szánt dolgokért. Időközben Niall- lel egész jóban lettem. Bocsánatot kért a nyomulása miatt, és azóta amikor meglátogat, jókat beszélgetünk. Sejtem, hogy Gemma keze lehet a hirtelen viselkedése mögött, de most az egyszer nem bánom, hogy helyettem intézkedett. Örülök a barátságunknak. Mikor nem ő jön el a dolgokért, szinte hiányolom, de a másik fiúval Louis- al sincs semmi bajom. Már az első percben megkedveltem, amikor keresztül esett az általam használt próbababákon. Fetrengtem a nevetéstől, vele együtt. A két fiúban barátokra leltem, hibába tudtam, hogy Harry bandájához tartoztak. De ahogy a mondás  tartja… Engedd közel a barátaidat, de még közelebb az ellenségeidet. Bár Louis és Niall számomra nem voltak ellenségek, mégis résen kellett lennem egy kicsit. Nem bízhatok meg bennünk annyira, hogy eláruljam nekik a valódi kilétem. Azt hiszem jobb, ha örökre feledésbe merül Nadia Morgen…
- Életem három legcsodálatosabb nője – robbant be Louis a műhelybe, kezében egy tálcával, amin a poharas kávék pihentek. Nevetve fordultunk a tálcával egyensúlyozó fiú felé. – Ezt nektek hoztam, tudom, hogy reggel óta meg sem álltatok.
- Életmentő vagy Louis – mosolygott Perrie a fiúra, majd elvett egy dobozos kávét a papírtálcáról.
- Minek köszönhetjük a látogatásod ma is? – érdeklődött Gemma elszakítva tekintetét az újabb csodás ruháról, amit éppen varrt.
- Harry küldött a ruhák miatt. Már a fülemet rágja napok óta, hogy mikor készül el – sóhajtott a fiú.
- Mondd meg neki, hogy kész lesz, amikor kedvünk tartja megcsinálni – vontam vállat, majd belekortyoltam kávémba. Három szempár meredt rám, mire összeráncoltam homlokom és kérdően tekintettem rájuk.
- Ezt meg sem hallottam, Cukorborsóm – intett le Louis. – Nem ismered Harryt. Nem tudod, milyen, ha megváratják.
- Csak elgondolni tudom, az elég is. Egyszer be kell látnia, hogy nem mindenki ugrik első szavára – tettem hozzá legyintve.
- Miért érzem azt, hogy a te kezed van abban, hogy nincsenek még meg a ruhák? – mosolygott rám szemtelen arcjátékkal. 
- Nem tudom, miről beszélsz – emeltem számhoz a poharam, és elnéztem a fiú mellé.
- Nad... Peyton – szólt rám mérgesen Perrie. – Te nem rendelted meg időben a kész anyagot?
- Nem tudom, miről beszélsz – folytattam tevékenységem. Gemma velem szemben nevetésben tört ki, ahogy fürkészte a két személyt, akik mellettem ültek. Gem- ben igazi társra leltem a "készítsük ki Harryt"-hadjáratban. Szerinte az öccse, akit még mindig péknek hisz, egy kicsit elszállt mostanság magától, és megérdemel egy kis szívatást. Ezért történt hát, hogy nem lettek kész időben a ruhák… Vagyis kész vannak rég, de erről a fiúknak nem kell tudniuk.
- Pey, Pey, Pey – rázta hevesen fejét Louis. – Nagy balhé lesz, ha Harry rájön, hogy benne volt a kezed.
- De nem fog, ha nem köpsz be. Na, ez csak egy ártatlan tréfa, Louis! – néztem kérlelően a fiúra, míg kezemet végighúztam vállán.
- Mindketten meg fogunk halni – nevette el magát. – A legjobb barátom, de tényleg tetszik, hogy húzod az agyát. Bár félek, hogy… - fejezte mondatát, de tudtam mire gondol. Harry nem fogja annyiban hagyni és valami bajom esik.
- Te nem vagy normális – suttogta fülembe Perrie. – A múltkoriak után még ujjat mersz vele húzni? Nadia ebből hatalmas baj lesz.
- Nem lesz semmi – legyintettem.
- Majd amikor a baj itt lesz, ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – duzzogott mellettem mellkasa előtt összefont karokkal. Mosolyogva néztem rá, de ő csak tovább fintorgott. Tudom, hogy védeni akar, de nem tehetek róla, hogy ez a fiú kihozza belőlem azt a Nadiát, akit utálok. Ha a közelemben van vagy akár megemlítik a nevét előttem, előjön a pszichopata énem, és legszívesebben egy bicskával szíven szúrnám.


***  

A mai napra a munkát hamar letudtuk. Gemma és Perrie korán leléptek, mert valami csajos vásárlásra tartottak, ahová engem is hívtak, de hevesen ellenálltam ötletüknek, így a műhelyben maradtam, és befejeztem pár ruhát, amit titokban szabtam-varrtam.
- Úristen, Peyton! – ugrottam meg Anne hangjára. Hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, amikor meghallottam ezt a nevet. Még mindig nem tudtam hozzászokni, hogy így hívnak. Természetesen Anne- nek is beadtunk egy sztorit, miszerint ez a második nevem, és ezt jobban szeretem. Először úgy tűnt, mint aki nem veszi be, de aztán mosolyogva elfogadta, hogy így kell hívnia.
- Valami baj van? – fordultam felé ijedt tekintettel.
- Ez a ruha – rohant a bábu elé, ami előtt álltam. – Csodálatos! – suttogta. – Én… én… miért nem tudok erről a ruháról?
- Őszintén? – vakargattam fejem búbját. – Ezt csak úgy csináltam a magam kedvére. Nem akartam senkivel megosztani.
- Pedig meg kellene, Pey – mérte körbe szemével a ruhát. – Nem csak rajzolni és tervezni tudsz, hanem varrni is. Ki vagy te valójában, Peyton?
Ledöbbenve álltam a nő előtt a kérdés hallatán. Ohh, ha tudnád, Anne! Egy senki vagyok, aki nem érdemli meg azt a szeretet, amit feléje ontasz. Hazudok egy olyan embernek, aki mindig kedves hozzám és segít a legrosszabb napjaimon, hogy boldogan lássam továbbra is a jövőt. Olyan számomra is, mint egy anya, aki segíti a lányát helyes döntéseket hozni. Számomra tényleg fontos helyet foglalt el, ilyen rövid időn belül ez a nő. Küzdöttem az érzések ellen, de az a hiányzó anyai szeretet, amit akartam mindig is, legyőzött. Engedtem a szívem egy kis részének, amibe beengedtem Annet, hogy ápolja megrohadt lelkemet.
- És milyen volt a megbeszélés? – tereltem a témát, majd megkerültem a bábut és felpattantam ülve asztalomra.
- Hosszú volt. Nem is értem, miért mentem el. Semmi érdemleges nem történt. Inkább maradtam volna itt.
- Megvoltunk, sőt hamar is végeztünk – mosolyogtam.
- Harry volt a ruhákért? – váltott hirtelen komoly arcra, miközben a ruhát fürkészte.
- Ööö… nem… - dadogtam zavartan.
- Pedig láttam a dobozokat a raktárban, azt hittem, szóltatok neki, hogy kész vannak - nézett el vállam felett a raktár előtt sorakozó dobozokra. – Még ma el kell juttatnunk neki. Nincs most energiám hallgatni a fiam hegyi beszédét – sóhajtozott.  – Szedd össze a dobozokat, és vidd el kérlek a pékségbe. Nekem még számtalan telefont el kell intéznem, tessék, itt a kocsim kulcsa, mehetsz azzal, csak hozd vissza.
- Anne – tiltakoztam hevesen, torkomban folyamatosan növekvő gombóccal. – Azt sem tudom hova kell menni, meg amúgy is Louis vagy Niall biztos holnap újra eljön és akkor elviszik.
- Peyton, kérlek! Harry egész nap hívogatott és nagyon mérges volt. Csak ennyit kérek tőled. Nem kell semmitől sem félned – kuncogott. – Úgysem fogsz vele találkozni, valami fontos ügy miatt elfoglalt.
Ohh, ha tudnád, Anne, hogy pont most küldesz el engem az ördög barlangjába a saját kivégzésemre. Nem esz meg? Nem, nem fog, hanem élve felnyársal az első eszközzel, ami a kezébe akad. Kezembe nyomta a slusszkulcsot, s gyorsan terelgetett a dobozok felé. Felvettem a földről a pékség számára készített kötényekkel és pólókkal teli dobozt. Ismét terelgetve közelítette meg velem a kijáratott. Mélyen szívtam be a késő délutáni levegőt, felpakoltam a dobozt a kocsi tetejére, majd kinyitottam a járművet. Szó szerint bedobtam a ruhákat a hátsó ülésre, majd bepattantam én is az autóba. Kikerestem a GPS- ben címet, gyújtást adtam és elindultam életem legnehezebb útjára…


***


Idegesen parkoltam le a pékség előtt. A környék kicsit sem hasonlított a műhelyéhez. Hasonlított inkább arra, amerre mi lakunk most, de talán egy fokkal normálisabb volt a helyzet ezeken az utcákon. Hangosan csapódott az ajtó mögöttem, majd kezemben a dobozokkal közelítettem meg az üzlet bejáratát. Torkomban növekedett a gombóc minden lépésnél és a gyomrom is rettentő kicsire zsugorodott. Csengő jelezte az érkezésem, amint átléptem a küszöböt. Lábammal berúgtam óvatosan az ajtót, és lejjebb tartottam a dobozt, hogy körül tudjak nézni. Kellemes beütése volt a helynek. Barackszínű falak határoltak a kis előteret, ami közepén állt egy hosszú pult, ahol a finomságok voltak elhelyezve. A helység szabad területein pár asztal volt elhelyezve az itt fogyasztók számára. A pénztár mögött két lány álldogált, s valamin nagyon kuncogtak. Komótos léptekkel közelítettem meg a személyeket, akik, amikor észrevettek, tetőtől talpig végigmértek. Leraktam a pultra a dobozt, félretoltam az útból és a lányoknak szenteltem figyelmemet.
- Sziasztok – biccentettem köszönés képen.  – Anne küldött a ruhákkal – mutattam a dobozra.
- Ohh már nagyon vártuk! – ujjongott kicsit ugrálva a barna hajú. – Mondd, hogy dögösek lettek!
Ledöbbenve meredtem az előttem vigyorgó lányra, aki maga elé húzta a dobozt, és gyorsan feltépte a ragasztót, amivel lezártam.
- Nem hiszem, hogy dögös lenne. Egyszerű munkás ruha – vontam vállat. – Nem szándékoztam kihívó szerelést készíteni, úgy véltem egy pékséghez nem illik.
- Te csináltad őket ? – lepődött meg mellette a másik barna hajú lány. – Ezek nagyon szuperek – vette ki a másik kezéből a kötényt és trikót.
- Akkor te is tervező vagy és varrsz is ? – érdeklődtek.
- Mondhatjuk annak is. Inkább tervezek, de besegítek ott ahol tudok – mosolyogtam feszengve. Le kellett volna lépnem már az első percben, de valamiét lábaim lecövekeltek a pult elé.
- Eleanor! – kiáltott egy ismerős hang, majd társult hozzá a megszokott test is. Felsőtestét most nem takarta semmi, csupán csak egy póló, ami most rálátást engedett tetovált karjaira. Megállt mozdulatába, és vigyorogva tekintett rám. Megindult felénk, de mielőtt a háta mögött csapódott volna az ajtó, megjelent mögötte az ördög. Döbbenten figyelte jelenlétem, köztem és a lányok között jártatta szemeit. Apró gúnyos félmosoly bujkált meg ajkain, míg ismét rám nem nézett. Nem vagyok ijedős fajta, de a múltkori szituáció miatt, most lábaim szinte megremegtek nézése miatt és a rémképek miatt, amik fejemben játszódtak le. Akaratlanul is csillogó zöld tekintetébe néztem, majd lassan végigméretem a fiút. Szűk fekete nadrág volt rajta, ami kiemelte izmos lábait. Göndör fürtjei egy copfban voltak fején, ahogy mindig is láttam. Kíváncsi lettem, milyen lehet a fiú kiengedett fürtökkel, mert, ha már így észvesztő, akkor milyen lehet úgy? Úristen Nadia! Miket gondolsz te magadban? Ez a férfi egy vadállat, pont olyan, mint az bátyád és társai. Elhessegettem ezeket a nyomasztó gondolatokat, majd felvettem a szokásos semleges arcom.
- Sziasztok – intettem feléjük. – Hoztam a ruhákat.
- Pey, nem az volt, hogy nincsenek kész? – gúnyolódott Louis vigyorogva.
- Hirtelen kész lettek, én pedig elhoztam, ennyi – mosolyodtam el ujjaimat babrálva.
- Te vagy az a Peyton, akiről Louis és Niall folyton beszél? – érintette meg a vállamat az egyik lány, mire távolabb ugrottam kicsit tőle. – Jajj, nem akartalak megijeszteni – kuncogott.
- Semmi baj – ráztam meg fejem idegesen. – Igen, én vagyok.
- Eleanor vagyok, Ő pedig Danielle – mutatta be a másik lányt is, aki csak mosolygott rám.
- Engem úgy hiszem, ismertek – néztem sejtelmesen Louis- ra, aki féloldalas mosollyal az arcán felemelte a karjait.
- Nem tehetek róla, Pey! – védekezett. – El kellett mondanom nekik, hogy majdnem megöltél egy kibaszott próbababával!
- Nem tehetek róla, hogy az orrodig sem látsz! Egyáltalán nem voltak útba, de te simán elvágódtál bennük – fontam össze karjaim mellkasom előtt. Megütötte fülem Harry torokköszörülése, amit próbált halkan végigvinni. Ha nem ismerném félelmetes énét, azt hinném, kuncogását próbálta leplezni.
- Igen, Louis ilyen szerencsétlen – nevetett Eleanor. – De viszont örülök  a találkozásnak. Gemma is mesélt rólad valamelyik este, hogy mekkora szerencse, hogy rád talált és a tehetséged is dicsérte.
- Ohh – ennyit tudtam kinyögni meglepetten. – Asszem, köszönöm vagy nem is tudom, mit feleljek.
Harry ismét morgott mögöttem, mire felé kaptam tekintetem, s Ő az ajtó felé bökött fejével, ami az utcára nyílt. Vettem az adást, bár lábaim ismét megremegtek. Féltem tőle. Nem tudhattam, mit akar mondani vagy tenni, de itt az üzletben sem akartam balhét. Így hát mély levegőt vettem és a lányok felé fordultam.
- Nekem most mennem kell. Örülök én is a találkozásnak – mosolyogtam idegesen a lányokra.  – Szia Louis – öleltem meg a fiút, aki viszonozta tettem.
Elhaladtam Harry mellett, de egy percre sem néztem rá. Kiérve megcsapott a hideg levegő és kabátom kénytelen voltam összébb húzni magamon. A kocsihoz sétáltam, de mielőtt kinyithattam volna az ajtót, egy kéz fordított maga felé.
- Nagyon merész vagy, ugye tudod? – kérdezte mély rekedtes hangon, amire tarkómon felállt az összes szőrszál. – Nekem a múltkoriak után nem lett volna merszem idejönni.
- Mire való az élet, ha nem próbáljuk ki a veszélyeket? – feleltem magabiztosan. – Nem félek tőled, ezért is mertem eljönni.
- Valóban nem félsz? – nevetett, s nyilvánvaló volt, hogy ez számára egy viccnek hangzott. – Miért vagy ennyire biztos abban, hogy nem bántalak? Hogy nem öllek meg itt helyben? Hiszen ahogy mondtad, tudod ki vagyok. Félned kellene!
- Hidd el, engem nem rémiszt meg a külsőd és a szöveged – vontam vállat.
- Ki mesélt rólam neked? – szegezte nekem a kérdést, s testével az autónak préselt. – Valakinek mesélnie kellett rólam, nem hiszem, hogy a kisujjadból szoptad ki az igazságot.
- Pedig onnan – feleseltem, mire szemei ismét vérbe forogtak. – Vagyis inkább pont emiatt! – mutattam zöld íriszeire. - Tudod, a szemek sok mindent elárulnak. A tiéd pedig tele van haraggal és erőszakkal. A hülye is észreveheti, hogy te nem egy egyszerű pék vagy.
- Okos lány vagy, Peyton – mosolygott sejtelmesen. – És az ütéseid is nagyok. Őszinte leszek, két napig iszonyatosan fájt a gyomrom, neked köszönhetően. Rohadt mérges voltam rád, szó szerint kivéreztettelek volna, ha a közelembe vagy – magasodott fölém rémisztően.
-  Miért nem tetted akkor? Tudtad, hol találsz – suttogtam felnézve rá.
- Mert én is úgy hiszem, hogy te nem csak egy egyszerű tervező lány vagy, nem igaz? – simított végig állkapcsom vonalán hideg ujjaival. – Az egyszerű lányok nem tudják, hol üssenek meg egy férfit olyan helyen, amibe még napok elteltével is szenvedni fognak. De te pontosan tudtad, hogy hová üss és milyen erővel. Ezért sem hiszem el, amit mondasz. Tudod, Peyton, a te szemed is sokat elárul rólad. Nem félsz tőlem, egy szikrányi félelem sincs az elmédben. Én sem vagyok hülye… Vagy sok hozzám hasonló férfival találkoztál vagy szimplán csak bolond vagy és vakmerő.
- Legyek inkább bolond – szűrtem ki idegesen fogaim közül az egyre szorosabb fogása miatt. – Eressz el, Harry!
- Nem vagy te bolond – sziszegte, túl közel az arcomhoz, ami már zavaró volt. – Sokkal több vagy, érzem, és ki fogom deríteni, ki is vagy te valójában.
- Álmodozz, Styles – forgattam meg szemeimet. –  Inkább ölj meg itt egyből…
- Abban nem lenne semmi élvezet, nem? Mit titkolsz előlem? – kérdezte éles hangon, majd durván rászorított csuklómra.
- Egy senki vagyok, aki azt akarja, hogy szállj le róla – térdeltem férfiasságba és egyből összegörnyedt. – Hagyj békén és felejtsd el, hogy valaha is találkoztunk.
- A rohadt életbe is, megrúgtál megint – hörögte a szavakat, majd nehezen, de felállt, miközben ágyékát fogta. - Tudod, már az elsőért halál járt volna, de akkor visszafogtam magam. Viszont most felbasztad az agyam rendesen – megfordultam gyorsan, hogy kinyissam a kocsi ajtaját és gyorsan elhúzzam a csíkot, de olyan erővel kapta el karom, hogy azt hittem kitépi helyéről.
- Engedj el! – kiáltottam rá fájdalmamban, de már nem hallotta meg szavaimat. Szemei szinte feketére váltottak és iszonyatos mérget sugároztak felém. Teljes erejéből ráncigálni kezdett, majd lenyomott a földre, hogy elé térdeljek. Hajamba kapott, amit úgy húzott, hogy fejbőröm égett minden kitépett szál után. Próbáltam menekülő utat keresni, de semmit sem találtam. Ember, aki segíthetett volna rajtam, egy sem volt az utcán. Ismét erősen megszorította lobboncom és felkapart a földről. Hajamnál fogva húzott egy magasságba arcához. Épphogy lábujjam érte a földet, miközben gúnyos tekintettel nézte fájdalomtól eltorzult arcom.
- Azt hiszed ezzel meg tudsz félemlíteni? Azt hiszed ez fáj? Rohadtul nem tudsz olyan fájdalmat okozni nekem, ami miatt megrémülnék. Hidd el, ismerem a fájdalom fogalmát, és a tied ahhoz képest, amiket átéltem, egy gyenge próbálkozás - néztem szemeibe, amik meglepettséget tükröztek. Tudtam, hogy elborult most az elméje és kész megölni, de nem hagyom magam. Nem azért éltem túl 23 évet apámmal és a bátyámmal, hogy egy kis senki végezzen velem. Elengedtem a karját, amivel fogta hajam, majd a hátranyúltam nadrágomhoz és előhúztam a fegyverem. A pisztolyt mellkasának feszítettem, míg egy diadalittas mosolyt küldtem felé.
- Ha nem engedsz el habozás nélkül eresztek beléd egy golyót! - szavaimmal próbáltam minél nagyobb fenyegetésként hangzani.
- Tudtam! – hajolt arcomhoz közelebb és elengedte fürtjeimet. Inogva értem földet, de a pisztolyt még mindig rá szegeztem. 
- Mit tudtál, te fasz? – biztosítottam ki a fegyvert már remegő kezekkel. 
- Az előbb mutattad meg, ki is vagy valójában, Nadia – felelte lassan kiejtve a nevemet.
A vér megfagyott ereimben, amint kiejtette ajkain a nevemet. Riadtan néztem fel a fiúra, akinek képén önelégült vigyor húzódott. Döbbentem meredtem rá, míg agyam kerekei forogtak lehetséges kiút után…

2 megjegyzés:

  1. zseniális imádom nagyon tetszik ahogy írsz remélem a folytatás is legalább ilyen vagy jobb lesz! sok sikert hozzá

    VálaszTörlés
  2. Nagyon imadom siess a kovivel !! 👏❤❤❤😘

    VálaszTörlés