2016. január 24., vasárnap

11.rész° Csak jóvá akarom tenni, amit elrontottam

 Sziasztok!
Ismét meghoztam az új részt bár, kicsit késtem vele.
Remélem mindenkinek tetszeni fog és véleményeitekkel ki is fejtitek. :)
Nagyon örülök a 10 feliratkozónak és remélem leszünk még többen is.
Na, nem húzom tovább, mindenkinek kellemes olvasást! :D
Sofiaa^^




                                                                      Nadia

Izzadtan forgolódtam az ágyban, miközben szörnyű rémálomból ébredtem ismét. Anne vallomása óta kísértenek minden este a régi emlékeim képei. Azok után, hogy anyám elhagyott minket, apám rajtam töltötte ki haragját. Frissen él még emlékeimben, ahogy a székhez kötöz a pincében, majd sorozatos pofonja közben mindenféle ócska ribancnak elhord. Anyához hasonlít, és őrült módjára ordibál velem. Minden egyes szavából csöpög a gúny, ahogy látja szenvedő arcom, és még több ütést kap testem. Szinte látom magam, ahogy a földre zuhanok, amikor kioldotta köteleimet és otthagy egyedül szenvedni a mocskos padlón. Órákig feküdtem mozdulatlanul, hol tudatomnál voltam, hol elvesztettem eszméletem. Kínkeserves emlékek ezek, amiket szívesen kitépnék elmém elrejtett zugából, de sajnos nem tehetem. Minden egyes emlék kell ahhoz, hogy tudjam, merre akarok tartani és arra is, hogy miket nem akarok ismét átélni. Ezek segítenek küzdeni annak érdekében, hogy próbáljak változtatni az életemen. 
Nem hallgattam meg Annet, nem engedtem meg neki, hogy végigmesélje a történetét. Egyszerűen nem voltam kíváncsi arra, miként segített anyának egy jobb életet élni, miközben engem otthagyott teljesen egyedül. Eljátszottam a gondolattal is, hogy ha segített neki megszökni, akkor azt is tudnia kell, hol bujkál már 8 éve. Viszont nem tudtam volna anyám elé állni. Nem tudtam volna úgy a szemébe nézni, mint régen és talán magamat sem tudtam volna kontrollálni, akkor pedig iszonyatos nagy bajban lett volna ő is, és én is. Így hát tovább léptem ezen a történeten és megfogadtam magamnak, hogy semmit sem akarok tudni az anyámról. Elhagyott és ezzel kiölt belőlem minden olyan érzelmet, amit egy lány érez az anyja iránt. Ő új életet kezdett valahol, amibe én nem tartozom bele. 
Még javában éjszaka volt, amikor kikeltem az ágyból és a konyhába igyekeztem egy pohár tejért. Reménykedtem benne, hogy egy kis séta segít majd lenyugodnom, és talán aludhatok rémálmok nélkül pár órát. Halkan nyitottam ki a szobám ajtaját és lábujjhegyen léptem át a küszöböt. Louis ma nem tartózkodott a házban, Eleanoral töltötte az éjszakát. Ketten maradtunk Harryvel a házban, ami miatt rohadt ideges voltam. Amióta visszahoztak Axeltől, sosem maradtam éjszakára egyedül a fiúval. Louis mindig mellettem volt. Ezért is osontam a lehetetlennél is halkabban a folyosón, amikor az emelet felől csodás dallamok ütötték meg a fülemet. Amióta itt vagyok, nem jártam sohase a felső szinten. Az a rész volt Harryé, így én nem mehettem arra. Csendben lépdeltem az első lépcsőfok elé és fülemet hegyeztem, hogy többet halljak a zongora játékból. Reflexszerűen csuktam be a szemem és a hangokra koncentráltam. Valahogy gyönyörű, harmonikus és szenvedélyes hangzás volt. Testem minden pontját átjárta egy szebb és vadabb érzés, ahogy a dallamokat hallgattam. Lábaim automatikusan indultak fel az emeletre, és a hang forrását keresték. Halkan csoszogtam a dallamok irányába és a tágas szobába kukkantva megláttam őt. Barna tincsei most fürtökben lógtak vállára és elhagyta a megszokott felgumizott stílusát. Fél sötét volt a szobában, de arca minden pontját kitudtam venni. Csukott szemekkel suhantak ujjai a billentyűkön, arca teljes megnyugvást árasztott. Ha nem tudnám ki ő, és milyen ember, akkor most azt mondanám, egy tökéletes férfit látok magam előtt, aki játékával megbabonázta az elmém. Hirtelen odaadó játéka megváltozott és egyre több billentyűt ütött félre. Idegesen nyomkodta le a billentyűket és hatalmas tenyerével idegesen rájuk csapott végül. Fejét két keze közé temette, és a zongora tetejére emelte könyökeit. 
- Mit ártott neked az a zongora? - dőltem neki az ajtófélfának, mellkasom előtt összefont karokkal. 
- Semmit, de szerintem neked ehhez semmi közöd - köpte felém a szavakat, rám sem tekintve. Nem foglalkoztam stílusával, beljebb léptem a szobába, egészen a zongoráig sétáltam és kezeimmel végigsimítottam a szerkezeten. 
- Tetszett, amit az előbb játszottál. Tele volt szenvedéllyel és érzelmekkel - mondtam a fiúra nézve. Nagyot sóhajtott, míg kezeit ölébe ejtette, s rám tekintett smaragdzöld szemeivel. 
- Pont azzal van a gond. Túl sok az érzelem van a játékomban. Nekem nincsenek érzéseim, de amikor leülök és játszom, mintha minden elfeledett érzés a dallamok által jönne vissza az életbe - húzta végig ujjait a billentyűkön. 
- Minden embernek vannak érzelmei, még ha le is tagadja őket. Neked is vannak, csak küzdesz ellenük. Nem akarod, hogy gyengének lássanak és sebezhetőnek. De tudod, ezzel csak az a gond, hogy később, mikor igazi szeretetre fogsz vágyni, pont a mostani kőszívűséged miatt nem fog senki a közeledben maradni. Nem fognak szeretni, mert te sem engedted magadnak, hogy szeressenek - ültem le mellé a zongora elé. Éreztem testét megfeszülni mellettem, amikor a szavaim elfogytak a számból. 
- Mit tudsz te az érzelmekről? Ugyan olyan vagy, mint én, sőt talán rosszabb is - morogta orra alatt arrébb húzódva tőlem. Végül felállt mellőlem, s az ablakhoz sétált. Kezeit megtámasztotta a párkányon és a éjszakai fényben úszó várost figyelte. 
- Lehet, hogy megöltem pár embert, de én ugyan olyan érző lény vagyok, mint bármelyik másik ember. Minden egyes halál után, amit én idéztem elő, szörnyű lelkiismeret furdalás vett elő. Gyűlöltem magamat és a családomat, amiért ilyen embert faragtak belőlem. De nem tudtak teljesen leigázni, mert azt a kis szeretet a szívemben, ami arra sarkallt, hogy jobb ember legyek, nem tudták sohasem megsemmisíteni. Nekem igenis vannak érzéseim, nem mondom, hogy ismerem az igazi szeretetet,  de tudom, hogyha távol kerülök az eddigi életemtől, megismerhetem. Talán neked is ezt kellene tenned - fordultam meg a széken felé nézve. Még mindig az ablakon bámult kifele és úgy éreztem, semmi sem tudja meghatni vagy megtörni hideg páncélját. Feleslegesen jártattam a számat.
- Viszont én nem akarok változtatni az életemen, nekem pont úgy jó, ahogy most van - fordult kemény tekintettel felém és a párkánynak dőlt. Cinikusan felnevettem, és zöld szemeibe meredtem. 
- Miért hazudsz még magadnak is? Mire jó ez? - tártam szét karjaim gúnyosan nevetve. - Senkinek nem jó az ilyen élet, főleg nem az olyanoknak, akiknek előtte normális élete volt. 
Harag gyűlt szemeibe, mikor is átszelte a kettőnk közötti távolságot. Belemarkolt felkaromba és figyelmen kívül hagyva, hogy nekem mennyire is fájnak még a sebeim, felráncigált a zongora elől. 
- Miért nem tudsz csak csendben meghúzódni abban a kibaszott szobában és várni, amíg elmehetsz innen? Nekem pont te ne akarj tanácsot adni! - szűrte ki fogai közül idegesen, jobban rászorítva karomra. Magabiztosan álltam tekintetét és magamban próbáltam lenyelni a fájdalomtól keletkezett hányingert. 
- Csak jóvá akarom tenni, amit elrontottam, Harry - morogtam orrom alatt mellkasát bámulva. 
- Semmivel nem tudod - ingatta a fejét bosszúsan. - Hagyj fel ezzel a képzelgéseddel, mert esély sincs arra, hogy jóvátedd. Csak maradj nyugton és amint jobban vagy, elmész innen. Mindketten megyünk a saját utunkon.
- És ezt mégis hogy gondoltad ? - értetlenkedtem. - Pont te mondtad, hogy addig nem tudok semerre sem menni, amíg Axel bujkál. 
- Sosem mondtam, hogy az én feladatom lesz az, hogy megvédjelek - felelte, elengedte a karom és elsétált mellettem. Utána kaptam karjának és durván magam felé fordítottam. Hirtelen érte őt cselekedetem, ahogy engem is erőm, így szinte egymás testébe fúródtunk. Megszeppenve pillantottam fel rá, és néztem szemeibe. Kikerekedett szemekkel figyelte arcom és talán pillanatokra megfagyott körülöttünk a levegő, egymás íriszeit kutattuk. Tenyerét derekamra simította és erősen rámarkolt, s tekintetünk továbbra is egybeforrt, de most valahogy más volt mindkettőnk nézésének jelentése. Nem találtam meg azt a sötétség íriszeiben, ami mindig előjön, akárhányszor egymásra pillantunk. Olyan volt, mintha egy bűvkörbe kerültem volna, és valami varázs alá helyezne szemei szépségével. Bőröm azon pontja, hol tenyere markolt, szinte éget keze nyomán. Légzésem egyre gyorsabb lett, minél közelebb kerültem mellkasához, sőt egész lényéhez. Kezemet gyenge próbálkozásként vezettem fel mellkasára annak érdekében, hogy távol tartsam magamtól. Viszont elbuktam abban a pillanatban, amint testéhez értek ujjaim. Ujjperceimben éreztem szívem vad dübörgését, amit minden akaratommal leakartam győzni, mert testemnek nem szabadna így reagálni a fiú közelsége miatt. De nem tudtam harcolni erős, vad természetem percek alatt változott át egy félénk lánnyá, aki remeg minden érintéstől, amit ettől a férfitól kaphatna.
Megborzongtam óvatos érintésétől, ahogyan lassan arcomra simította másik tenyerét. Tekintetem továbbra sem engedte el, mintha egy jelre várt volna, hogy ordítsak vagy szabaduljak öleléséből, mielőtt ajkait enyéim ellen nyomja. Tudtam, hogy már nem ura cselekedetei felett, és egyetlen mozdulatomba kerülne leállítása, de túlságosan is rabul ejtett már szempárjaival és érintéseivel ahhoz, hogy gondolkodni tudjak.
Nem akartam mást, csak öleléseben állni, érezni akartam selymes ajkait enyéimen. Minden gondolatom körülötte forgott és vártam tetteit. Átakartam élni csókja minden hevességét és gyengédségét addig, míg csak levegőt kaphatok. Megakartam tudni mindent erről a férfiról, az összes pontját ismerni akartam, de nem csak lelkének, hanem testének összes szegletét tanulmányozni akartam. S kezdésnek elködösült agyam ajkait vette célba.
Mintha gondoltaim felé siklottak volna úgy mozdult meg egyszerre velem együtt. Lehelete már ajkam súrolta, amik csakis vad, tűzzel teli csókjára vágyakoztak. Másodpercekre voltam attól, hogy megtudjam, milyen vággyal, félelemmel csókolni!
Elködösült agyam abban a percben megvilágosodott, amint puha telt szája éppen, hogy enyéimmel érintkezett. 
Óvatosan toltam el magamtól fejemet elszakítva pillantásától, de karját még így sem engedtem el. 
- Nem kell bébiszitter, tudok magamra vigyázni - suttogtam alig hallhatóan. Még mindig remegett egész testem, ha csak az előző gondoltaimra emlékeztem, és amint felelevenítettem az imént történt mozdulataink. 
- Tudom - felelte nyersen, de kissé remegő hanggal. Ujjai még mindig mélyen csípőmbe vájtak, olyannyira szorított magához, mint aki soha nem akar elengedni. - De azt is tudom, hogy egyedül nem tudsz szembeszállni vele. Segítségre lesz szükséged és arra ott lesznek a srácok. Erősebbek lettünk a hetek alatt, így még nagyobb biztonságban vagy. Hallgass rám és engedelmeskedj... nagyobb veszélyben vagy, mint gondolnád.
- Erősebbek? - kérdeztem felpillantva arcára. - Mitől? Mi történt még Londonban Harry, amiről nem tudok? Miért lennék nagyobb veszélyben? - simultam szorosabban hozzá és megmarkoltam inge gallérját. 
- Új életet akarsz, nem? - kérdezte mire bólintottam. - Akkor ne akarj tudni semmiről sem, ami Londonban zajlik. Az már a mi dolgunk. Te csak folytasd a tervezést, és ne akarj belefolyni az ilyen ügyekbe. Adtam neked egy úgy esélyt, ne akard eljátszani - elengedte derekam és megfogta kezem, ami az ingét markolta, majd lassan lefejtette ujjaimat az anyagról. Szemkontaktusunk megszakította és hátat fordítva nekem elhagyta a szobát. Elgyengülve zuhantam vissza a székre, őrült gondoltaim csak száguldoztak elmémben.
Valami történt még Londonban, amit nem akar elárulni nekem... De mi lehet az? Axel elmenekült, semmije sem maradt ott. Az emberek elpártoltak tőle és Harry mellé álltak. Milyen veszély lehetne még ott, ami miatt meg kell húznom magam? Apám évekkel ezelőtt meghalt, ahogy a öccse is. Ők szintén nem tudnak eltenni láb alól. Mégis van bennem egy olyan érzés, hogy hatalmas dolog van készülőben és félek, hamarabb utolér a szele, mint hinném. Hiába akarok kitörni ebből az életből, a sors mindig visszarángat. Valami úgyis történni fog, ami nem feledteti el velem, hogy ki vagyok és ki leszek örökre. Egyre jobban azt érzem, hogy akármennyire is próbálkozom, sosem fogok tudni megváltozni.
- Hej, kislány - kaptam fel a fejem az ismerős hangra, és Louisra tekintettem, aki mosolyogva sétált felém. 
- Te mit keresel itt? Nem a barátnőddel kellene lenned? - húztam össze a szemöldököm. Nevetve megvakarta a tarkóját, majd kezét nyújtva segítségként felhúzott helyemről.
- Kellene lennem, de féltem, mire visszaérek kinyírjátok egymást és nem sokat tévedtem - húzta el a száját. 
- Ezt nem értem - ráztam meg a fejem értetlenkedve miközben elindultam vissza a szobám felé. - Semmi nem történt Louis, még csak nem is kiabáltunk egymással - füllentettem a fiúnak kissé feszengve. Senkinek sem kell arról tudnia, ami az előző percekben majdnem megtörtént. 
- Nem? - kerekedett ki mindkét szeme, miközben belém karolt. - Akkor nem értem, miért dühöngött az előbb a konyhában és mondogatta, hogy "Hülye Nadia, hülye Nadia". Eskü így volt - emelte fel kezeit furcsa arckifejezésem láttán. 
- Nem éppen kellemes témáról beszélgettünk, és lehet, egy kicsit túlságosa bele akartam látni a fejébe, de semmi durva dolog nem történt - mentegetőztem, majd benyitottam a szobámba és az ágyam felé vettem az irányt. 
- Ne akarj Harryvel lelkizni Nadia, most szólok. Ő senkinek nem nyílik meg... nem fog soha az életében beszélni az érzéseiről. Ha tovább faggatod, csak azt éred el, hogy még jobban felhúzod és akkor nagy valószínűséggel rajtad tölti ki a mérgét. Most szerencséd volt, hogy nem előtted dühöngött. Akár hiszed, akár nem, most tiszteletben tartja a állapotod, de amint jobban leszel, nem fog kímélni - mondta parancsolóan és az ágyamba dugott. 
- Nem félek Harrytől - motyogtam a szemeibe nézve. 
- Pont ez a baj - sóhajtotta, miközben kezeit zsebeibe mélyesztette. - Nem féltek egymástól,  és attól tartok, ártani fogtok egymásnak, akarva vagy akaratlanul...





                     FACEBOOK CSOPORT: https://www.facebook.com/groups/606580829481596/

4 megjegyzés:

  1. A tüzel játszol Nadia...csak úgy izzik köztük a levegő és félek ha az robban akkor ott mindennek vége...úgy látszik Harry kezd megnyílni Nadia előtt és mit ne mondjak ez a rész nagyon tetszett úgyhogy csak hajrá!alig várom az új részt

    VálaszTörlés
  2. Hűha ez nem semmi. Varom a kövit annyira érdekel, hogy mi lesze bből Nadia meg Harry furcsa egy párosítás, de én szurkolok nekik.
    -FS

    VálaszTörlés
  3. Áá, most találtam rá a blogodra, és egyszerűen imádom! Fantasztikusan írsz, és annyira sajnálom, hogy még nem tudom az új részt olvasni :c Mikor hozod? Van valami rendszer, vagy csak amikor kész vagy vele? Á, már nagyon várom, úgyhogy siess! 😊❤️ All the love xx B

    VálaszTörlés
  4. Lányok ^^
    Annyira örülök, hogy tetszett ez a rész! :D
    Igen, kissé furcsa párosítás, de azt hiszem az ellentétek nagyon is vonzzák egymást. ( vagy talán nem is különböznek annyira xD )
    Becca, nincs rendszer. :/ Sajnos nem mindig tudom betartani az időpontokat, de a csoportban mindig értesülhetsz részletekről, idő pontokról :) Remélem még a héten tudom hozni :D
    Ölelés mindnekinek: Sofiaa :*

    VálaszTörlés