12.rész° Döntés

 

 

Nadia

- Katharina - apa dühös arckifejezése megrettentett. Lassan közeledett felém, míg kezeiről lehúzta bőrkesztyűjét, s hanyagul a kanapéra dobta. Azonnal hátrálni kezdtem, hiszen nagyon is jól tudtam, ha ilyen hangnemben szól hozzám, hatalmas hibát véthettem. -  Nem mondtam el elégszer, hogy mi jár azért, ha engedetlen vagy? - fenyegető alakja elől már menekülni nem tudtam, a falak teljesen közrezártak, esélyt sem adva számomra a menekülésre. 

- Nem tettem semmit - nyöszörögtem, amint elkapta karomat és fájdalmasan szorítani nem kezdte.

- Valóban? - gúnyos nevetése megtöltötte a nappali csendjét, majd ráncigálva húzott maga után az alaksorba. Könnyeim záporként kezdtek hullani, amint megpillantottam azt az ajtót, ahol minden fájdalmam és rémálmom elkezdődött. Tudtam, mi vár rám abban a helységben, tudtam mennyi szenvedés és sérülés lesz testemen, mire kijutok onnan. De én már nem akartam, menekülni próbáltam, a testemre és lelkemre mért károk elől. Semmi mást nem kívántam, csakis egy boldogabb életet, amiben senki nem emel rám kezet és nem végzem a végén egy orvosi szobában. Szerető apára vágytam, ki egy hosszú napi fárasztó munka után hazatér hozzám és együtt tölti velem maradék szabadidejét is. Tökéletes családot akartam, ahol a szeretetnek hatalmas ereje van és mindenki, aki ebbe a körbe tartozik, kimutatja a másik felé érzelmeit. De ez egy álom, egy édes álom, ami az én életemben sosem fog valóra válni. Az én történetem sohasem lesz boldog...

- A parancs az volt, öld meg mindegyiket! - üvöltött apám arcomba, majd megérezhettem dühe nyomát is. Keze iszonyatos erővel csapódott, amitől azonnal a földre rogytam volna, ha nem tart erőszakosan karjai között. - De te mit csináltál? Életben hagytad azt a nőt és a fattyúját is! 

- Egy csecsemő volt, Apa - zokogtam karjai között. Próbáltam lefejteni karját enyémről, de amint észrevette, mit akarok, minden erejével a falhoz vágott. Éles fájdalom járta át hátamat és a csigolyáim halk roppanása adta meg az utolsó löketet. Erőtlenül zuhantam le a padlóra maga az ördög lábai elé, aki mért még egy rúgást gyenge testemre. 

- Nem érdekelnek a részletek. Egy kibaszott feladatot kaptál, amit el kellett volna végezned. De úgy látszik, szánalmas lényed erre sem képes - ujjaival csapzott hajamba kapott, majd kényszerített arra, hogy szemeibe nézzek. Jégkék szemei szikrákat szórtak, míg a levegőt is kapkodva szedte dühében. Elborzadtam szemei ridegségétől. Rengeteg gyűlölet és harag rejlett ebben az emberben, ami mindenkit megrémített, aki csak a közelébe került. Nem értettem, hogy lehet ő az apám, egy hidegvérű, kegyetlen gyilkos. 

- Nem fogok egy ártatlan életet sem kioltani. Az a baba és az anyja semmit sem ártott neked. Még a te kedvedért sem leszek gyerekgyilkos - két tenyeremmel megtámasztottam magam, hangomat próbáltam a legmagabiztosabbnak hallatni, miközben szemeibe néztem.

- Ugyanolyan makacs vagy, mint az anyád - köpte felém a szavakat. - Viszont tudhatnád, mi jár azért, ha engedetlen vagy. Úgy látszik, titeket nőket mindig emlékeztetni kell arra, hol a helyetek  - felrántott a padlóról, majd a székre ültetett. Csuklóimra azonnal rákerültek a bőrszíjak, amik szinte húsomig vágtak bőrömbe. Pólóm lenge anyagát könnyűszerrel tépte szét, majd önelégült vigyorral az arcán fordult el tőlem. Megállt az egyik asztalnál és az arra kihelyezett kések közül kiválasztotta a legélesebbet. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, miközben kétségbeesetten ki akartam szabadulni ebből a székből. A vér lassan folyt le csuklóimon a padlóra erőlködésem következtében. Szívem eszeveszett tempóban dübörgött, minél közelebb ért hozzám. 

Halk sikítás hagyta el ajkaimat, amint a hideg pengét mellkasomhoz érintette. Hangosan ziháltam, újabb és újabb sikítások tettem, miközben a kés élét egyre mélyebbre fúrta bőrömben...

Éreztem a testemet átjáró fájdalmat, amit apám okozott. Mintha ebben a pillanatban történt volna, minden olyannyira valóságos volt álmom. Remegtem, izzadtam, s halkan zokogva forgolódtam ágyamban addig, míg két meleg kar át nem ölelt, és nem húzott magához. Pillanatra ledermedtem, hiszen tudtam jól, ki fekszik mellettem. Jelenléte szinte elfeledtette velem álmomat, jobban foglalkoztatott a tudat, hogy engem ölel.

- Ki kell kapcsolnod az emlékeidet - suttogta alig hallhatóan, majd közelebb húzott magához. Arcom mellkasába temettem, s teljesen hozzápréseltem testem. Kezeivel átölelte derekam, ezzel elérve célom, hogy teljesen ölelésben legyek.

- Te ezt csináltad? - szipogtam és ujjam hegyével letöröltem lassan apadó könnyeim. Mély sóhajt vett, mielőtt megszólalt volna. Éreztem hezitálását, hiszen ezzel a kérdéssel ismét a fiúba akartam látni.

- Pontosan - sóhajtotta megtörten és éreztem, ahogy állát megtámasztja vállamon. - Ahhoz, hogy tovább tudjak haladni az életben, minden emlékemet el kellett tipornom. Egyszerűen nem engedtem magamnak, hogy gondoljak rájuk. Elűztem, eltemettem mindet és sohasem hoztam őket felszínre. Ha az emlékeimben élnék, nem lennék most az, aki vagyok. Valószínűleg egy szánalmas idióta lennék, aki siratja az apját és családját.

- Miért mondod most ezeket el?

- Hallottam, ahogy sikítasz és könyörögsz, hogy ne bántson. Gondolom egy régi emléked lehet az apádról, nem igaz? - kérdezte halkan, mire aprót bólintottam. - Ne kérdezd, miért, de úgy éreztem segítenem kell neked. Nekem nem segített senki sem abban, hogy túltegyem magam az emlékeim fájdalmán, és nem tudom miért is vagyok itt, miért pont én akarok neked segíteni. De egyszerűen nem tudlak szenvedések között hagyni. Nem tudom, miként kellene segítenem, de ha meghallgatlak, talán kezdésnek elég lesz.

- Meg kellett volna halnom akkor - tört fel belőlem ismét a zokogás. - Ha aznap éjjel nem könyörülnek meg rajtam apám emberi, halott lennék és talán ez lett volna a legjobb megoldás. Azon a napon öltem utoljára, de legalább az addigi bűneimért megfizettem volna. Még most is azt kívánom, bárcsak ne mentettél volna meg te is... Minden jobb lenne, ha én nem lennék - simítottam tenyerem mellkasára, mire megfeszültek karjai körülöttem.

- Hányszor kell még elmondanom neked, Nadia?! - hangja dorgáló volt, ami melengette szívemet. Általában parancsoló volt, de most teljesen ámulatba ejtett higgadtságával. - Ha a halálodat kívánod, az nem fog változtatni a történteken.

- De nem tudok azzal a fájdalommal élni - könnyeim lassan folytak végig arcomon, amik mellkasán landoltak. - Minden egyes fájdalmam személyekhez köthető, arcokhoz, amiket nem tudok elfelejteni.

- A tetteink irányítják az életünket, Szépségem - becézése közben halkan elnevette magát, ami engem is mosolygásra késztetett egyetlen másodperc erejéig, majd újból emlékeimre gondoltam. - A hibáinkkal kell együtt élnünk.

- Gyenge  voltam és a gyávaságom miatt rengeteg embernek okoztam fájdalmat.

- Ugyanakkor úgy döntöttél, változtatsz az életeden. Tudom, furcsa lesz tőlem hallani ezeket, de jó ember vagy - ujjaival apró köröket rajzolt derekamra, ami más esetben megnyugtatott volna.

- Ne, kérlek, Harry - öleltem át nyakát szorosan. - Nem vagyok jó ember.

- De az vagy. Képes voltál változtatni, elszöktél egy új élet reményében és ezt becsülöm benned. Istenem, Nadia, ellenségek vagyunk, a testvéred elé dobtalak, de te mégis megmentettél. Szerinted ez akkor mit jelent? - tenyeremet szájára tapasztottam, ezzel elhárítva a további beszédében. Fájt... Túlságosan is fájtak szavai. Én sosem leszek jó ember, sosem leszek képes boldog emberként viselkedni ilyen múlttal mögöttem.

- Kérlek, ne tégy úgy, mintha lehetne változtatni az életünkön - csattantam rá, de azonnal megbántam tettem, mikor hirtelen nyomott az ágyneműk közé és fölém magasodott.

- Te vagy az, aki megmentette az életemet. Igenis változtál!

- Miért nem tudod az én szemszögemből látni a dolgokat?

- Nagyon jól ismerem a te szemszögedet is, Nad, hidd el - elengedte kezeimet, majd tenyerét arcomra simította. Jóleső érzés futott át testemen, míg pilláimat lehunytam és élveztem hideg ujjai játékát bőrömön.

- Fáj Harry, és ezen még te sem tudsz változtatni - néztem zöld íriszeibe, amikben színtiszta bizalmat láttam. - Nem tudom elfelejteni, miket tettem és ez a fájdalom felemészt lassan. Sosem fog elmúlni... Minden nap arra gondolok, ha végre halott lennék, megszűnne ez a fájdalom. Annyira könnyű lenne véget vetni az életemnek a saját kezem által, de gyáva vagyok és minden nap küzdök magam ellen. Megrémít a tudat, hogy miken gondolkozom és félek, egy nap nem akarok küzdeni ellene. Nem akarok több szenvedést átélni - vezettem fel kezem fürtjei közé, s lassan végighúztam ujjaim közöttük. - Nem akarok többé gyilkolni.

- Nem lesz következő alkalom - jelentette ki magabiztosan, és ujjaimat elhúzta hajától, majd összekulcsolta az övével.

- Nem tudhatod.

- Lehet, igazad van, de amit tudok, az az, hogy újrakezdhetsz mindent, amiben én segítek fogok. Ha el tudod fogadni a lehetőséget, sikerülhet. Harcolhatsz... Ez a te döntésed - lassan hajolt arcom felé, én pedig ösztönösen csuktam be szemeim. Forró telt ajka homlokomhoz ért, s egy óvatos csókot lehelt rá. Könnyes pilláim megrebbentek a kellemes érzés alatt, amit tette okozott.

Elhúzódott tőlem, s amint felnyitottam szemeim, tekintetem találkozott az övével. Ujjával letörölte a maradék könnyemet és elhúzódni készült testemtől.

- Ne, kérlek - fogtam meg csuklóját, amint felakarta állni. - Tudom nagy kérés, de maradj. Kérlek...

Szótalanul bólintott és visszafeküdt mellém. Meglepett, hogy ilyen közvetlen volt velem szemben, de ugyanakkor szükségem volt közelségére. Sosem gondoltam volna, hogy pont ő lesz az, ki segíteni fog kilábalnom a depressziómból, aki könnyen meg fog tudni nyugtatni. Itt most nem voltak utálkodó megjegyzések, sem bántó mozdulatok. Az egész olyan volt, mint egy mese, amiben két normális ember voltunk és talán még barátok is lehettünk.

- Tudom milyen a múltunk, de ebben az egyben segíthetek.

***

Furcsa volt ismét a kopott ajtó előtt állni. A napok csak peregtek, amíg teljesen fel nem épületem. Hetek teltek el, s hosszú napok, amiket Harrynél töltöttem. Az ellenségem volt, egy veszélyes ellenfél, aki ha tehetné, egyetlen mozdulatával a halálba küldene. De nem féltem, amíg vele voltam. A kemény külseje ellenére is árasztotta felém a nyugtatás érzését. Nem, nem bíztam benne, egy cseppnyi esélyt sem láttam arra, hogy mi valaha is bizalmat adunk a másiknak. De ott volt az a kétes érzés a szívem mélyén, ami megnyugvást sugárzott a fiú részéről. Magabiztosan tagadta, hogy törődik velem. Kijelentette, hogy csak azért segített rajtam, mert miatta kerültem halál közeli élménybe. Persze tagadhatta, ellenkezhetett, de semmivel sem tudta biztos pontra állítani igazát. A lelke mélyen igenis törődött velem. Velem, aki megölte az apját. Felültudott kerekedni a haragján és a megvetésén, majd megmentette szánalmas életem. Még mindig emlékszem azokra a pillanatokra, amikor kétségbeesett szemekkel fürkészte arcom a kocsiban. Szorosan tartott kezei között és fülembe hangoztatta párszor, hogy harcoljak az életemért, s nem halhatok meg. Ha akkor meghaltam volna, ő lett volna az utolsó ember, akit látok. Az ő arca lebegett volna szemeim előtt, amikor átlépek a pokol kapuján. Ezt viszont nem engedhettem meg, addig biztosan nem, amíg a lelkemben megbúvó bűntudat nem csillapodik.

Jobb kezemet a kilincsre tettem, és egy nagy sóhaj kíséretében kitártam a kis lakásunk ajtaját. Csend honolt az egész házban, csak a háztartási gépek halk morajlása adott hangot a helységben. Táskámat ledobtam a cipős szekrény mellé és azt követtek a tornacipőim is. Lassú, kimért lépéssekkel haladtam Perrie szobája felé. Hiába keltette azt az érzést az otthonunk, hogy senki nem tartózkodik a lakásban, korántsem volt így. Tudom, hogy Perrie itthon van, a fiúk tájékoztattak róla. A szobája előtt megtorpantam és gondolkodóba estem. Azóta a nap óta nem is találkoztunk. Én Harrynél, ő Niall-nél volt. Nem láttam a sebeit, csak annyit tudtam róluk, amennyit Louis elmondott. Azok pedig nem voltak éppen kecsegtetők. Lenyomtam a zárat, s beléptem a félhomályba burkolózott szobába. Barátnőm az ágyán ült, hátát a támlának döntötte, míg lábait felhúzta melleihez és kezeivel összekulcsolta őket. Sietve szeltem át a távolságot közöttünk, majd óvatosan leültem mellé. Könnjyes szemekkel tekintett mély barna szemeimbe. Arca meggyötört volt és bánatos, kezei remegtek, ahogy felém nyújtotta őket, hogy ölelésembe tudjam vonni. Óvatosan húztam magam mellé, és átfontam karjaim válla körül magához húzva őt. Sírásra erősödött, amint megpusziltam feje búbját.

- Itt vagyok, bébi – simogattam hátat. – Rendben leszünk most már.

- Hogyan is lehetnénk rendben, Nad? – szipogta ingemet markolva. – Csak nézz ránk. Mindketten megsebesültünk. Nézd az arcom - mutatott a szeme alatt hosszú sebre, ami lassan gyógyult. - Egy szörnyeteg lettem.

- Ne mondj ilyet, kérlek - csuklott el a hangom. - Annyira sajnálom. Ez mind az én hibám.

- Ez nem a te hibád, hanem Harryé. Ha ő nem visz minket vissza a terve érdekében, akkor nem történik velünk semmi. Nyugodtan meghúzódhattunk volna.

- Az enyém Perrie, senki másé. Én kellettem neki, nem te, és ezt sosem fogom magamnak megbocsájtani, hogy belerángattalak téged is. Másképp kellett volna történnie mindennek.

- Axel teljesen megalázott minket, Nadia, ahogy Styles is. Ugyan oda jutottunk, ahonnan elindultunk. A testvéred vadászni fog ránk, amint újra összegyűjti a csapatát és semmilyen segítségünk nem lesz. Ismét ki leszünk szolgáltatva neki.

- Harry segíteni fog nekünk, nem hagyja, hogy Axel keze elérjen hozzánk – nyugtattam.

- Hallod te magadat? - tolt el magától értetlenül rám tekintve. - Nadia, te vagy az apja gyilkosa, szerinted segíteni fog pont neked?

- Megmentettem az életét, és Ő is az enyémet. Kvittek vagyunk. Nem bántjuk egymást - dőltem az ágy támlájának, Perrie hitetlen arcát kémlelve. - Kézben tartom a dolgokat Perrie, higgy nekem.

- Mit tettél cserébe, Nad? - kapott ijedten kezem után, és övéibe vette. - Ugye nem az, amire gondolok? Mondd, hogy nem kért erre!

Nagyokat pislogva néztem barátnőmre. Már a kijelentése is megborzongatta testemen az összes szőrszálat. Mégis miből vonta le ezt a következtetést? Mindenkinél jobban ismer és tudhatná, hogy sosem vetemednék ilyen módszerekhez.

- Úristen, Perrie! - takartam el két tenyeremmel arcom. - Sosem tennék ilyet! Szó sem esett ilyenről.

- Akkor mivel magyarázod meg, hogy megígérte neked, hogy segíteni fog? - fonta össze karjait mellkasa előtt.

- Annyi legyen elég, hogy segíteni fog. Tudom és kész! - álltam fel idegesen az ágyról és többször is hajamba túrtam.

- Akkor mitől lettél ilyen ideges? Ha nem kért testi szolgáltatásokat cserébe, amit simán kinézek belőle, akkor mit kért?

- Semmit, hidd el. Csak egy kis bizalmat kérek. Most az egyszer nem fogok csalódást okozni - kérleltem remegő hangommal. 

- Nem fogod elárulni, igaz? Semmit sem fogok most megtudni arról, mi történt abban a házban? - kérdezte, mire nemlegesen megráztam fejem. - Megtanulhattad volna már az évek során Nadia, hogy nekem nyugodtan elmondhatsz bármit. Sosem ítélkeznék feletted - sóhajtott rám tekintve, míg karját ölelésre tárta. Karjaiba simultam, figyelve még mindig fájó vállára, majd szorosan átfontam kezem dereka körül. Ilyenkor érzem azt, hogy vagyok valaki, hogy engem igenis lehet szeretni. Perrie az egyetlen ember, akiben minden feltétel nélkül megbízom, mégsem vagyok arra képes, hogy megnyíljak előtte. Ezer meg ezer titkom van előtte, és mától az is közéjük tartozik, amik abban a házban elhangzottak...

Hey! :)
Hát itt is volnék az új résszel. Tudom nem lett hosszú, sem eseménydús,

 de azért a kis Hadia momentum remélem kárpótol titeket mindenért. 

Most egy picit őszinte leszek veletek...

Várnám bővebb megjegyzéseiteket, amiben kifejtetnétek a véleményeiteket 

legyen az rossz vagy éppenséggel jó. 

Jelenleg nagyon úgy érzem, hogy ez a történet nem kedvelt, nem tudom miért...

Egy kicsit elgondolkoztam azon, hogy hagyom a fenébe, 

de előtte  megkérdezlek titeket is. 

Szeretném tudni a ti nézőpontotokat is :/
Ezer köszönet, ha írtok. :)
Hatalmas Ölelés: Sofiaa

FACEBOOK CSOPORT